hvg.hu: Mikor vált először fontossá a családjának a múltja?

Grecsó Krisztián: Egészen kicsi koromtól mániákusan érdekel a múlt. A nagyapáimat már akkor faggattam az ő nagyapjukról, amikor óvodás, maximum kisiskolás voltam. És amikor az egyikük azt mondta, hogy ő nem tud semmit a nagyapjáról, akkor hatévesen megkérdeztem tőle, neki hogy esne, ha én se tudnék róla semmit sem. És ezek a saját emlékeim, nem a családi újramesélésekből tudom.

Ráadásul a nagyapám folyton a frontélményeiről mesélt, ahol vadidegenekkel találkozott, és sose arról beszélt, hogy mi történt a családunk tagjaival. A kamaszkorom egyik meghatározó élménye egy beszélgetés vele. Amikor már huszonhatodszorra kérdeztem meg, hogy ki az, akire legrégebbről emlékszik, elmondta, hogy van egy gyerekkori kép a fejében a nagyapjáról, ahogy áll a kapuban, és rágja a tubákot. És milyen ember volt – kérdeztem erre én –, mondjál róla valamit. A nagyapám erre méregbe gurult, és dühösen azt mondta: „Parasztember volt, mint a többi, mit akarsz tudni?”.

Sokkal később, amikor Móricztól az Életem regényét olvastam, döbbenetes érzés volt ugyanezt a mondatot viszontlátni a könyvben. Paraszti környezetben nem működik az egónak ez az őrületes fényezése, ami a számunkra már természetes. Egyébként vannak ennek előnyei, sokkal könnyebb így élni, és a halál elfogadásának is nagyon jót tesz.

hvg.hu: Meg tudja utólag fejteni, hogy miért érdekelte a nagyszülei személyisége?

G. K.: Lehetséges, hogy már akkor ott munkált bennem, hogy különbözöm tőlük. Mindenesetre azt biztosan tudtam, hogy apu más, mint a környezete. Hiába láttam egyrészt, hogy a nagyszülők által képviselt világ generációk óta változatlan, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ez a vonal már előttem, apunál megtört. És erre rá is ment az ő élete.

Nagyon hamar – ötödikes-hatodikos lehettem – nyilvánvalóvá vált számomra, hogy el fogok jönni Szegvárról. De az igazi választóvonalat az jelentette, amikor 21 évesen utoljára dolgoztam a fóliában. Talán ott és akkor vesztettem el azt a világot. Addig rendszeresen és nagyon keményen szedtem a paprikát, csináltam, amit éppen kellett, mert volt két 100 méteres fóliaágyunk. De őszintén szólva, nem szerettem csinálni. Emlékszem, nyáron alig vártam, hogy visszamehessek a gimibe, mert ott nem kellett dolgozni.

hvg.hu: Pedig az írói oldalát nézegetve, ahol láthatóak fotók az évenkénti kolbászgyúrásról, arról, ahogy rotál, felmerült bennem, hogy kicsit sportot is űz abból, hogy még mindig oda tartozik. Persze lehet ezt úgy is nézni, hogy mindez egy látványos kívülállás, elkülönülés, annak a jelzése, hogy nem tartozik ehhez a fővárosi, értelmiségi közeghez.

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás:Gócza Anita, Hvg.hu, 2016. június 16.