Június 2-án nagyszabású koncertet adott a Kistehén a Budapest Parkban. A zenekar vezetőjével, Kollár-Klemencz Lászlóval a zenészélet és a tanyasi lét mindennapjairól, egy kóbor természetű szamárról és a medveveszélyről, az erdészek megvető pillantásáról és a jó fagyasztók fontosságáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Anyaszült meztelenül üldögélsz egy farakás előtt a tavaly megjelent prózaköteted borítóján. Nem volt hideg?

Kollár-Klemencz László: Nem igazán.

MN: Mi volt a koncepció?

KKL: A feleségem fotós, a kép, ami a borítóra került, egy fotósorozat része. A székelyföldi nászutunkon készült a saját szórakoztatásunkra. A koncepció röviden az volt, hogy a sűrűben bukkanjak fel meztelenül. Valahogy úgy, hogy része legyek a természetnek, olvadjak is be, de azért ki is lehessen szúrni messziről. Egy kicsit úgy, mint Antonioni Nagyításában a bűnjel. Ez a bűnjel én voltam.

MN: Nem jött szembe senki?

KKL: Egy lélek se. De nem is az emberektől tartottam elsősorban. Hanem a medvéktől. Székelyföldön mindig van egy olyan érzésed, hogy bármikor találkozhatsz medvével. Én még soha nem találkoztam eggyel sem, de tévedtem már el a Hargitán, medveközeli érzésem nekem is volt. Székelyföldön a medve mellett a másik nagy veszélyforrás a pásztorkutya. A feleségem felküldött egy távoli dombtetőre, de azt egyikünk sem látta, hogy a domb másik oldalán épp egy birkanyáj tanyázik. A pásztorkutyák vérszomjas fenevadak tudnak lenni, ha valaki megközelíti a nyájat. Hát még, ha az a valaki meztelen.

MN: A tanyasi életmód elmaradhatatlan témája lett a veled való beszélgetéseknek. Mennyire vagy „vidéken eltemetve”, ahogy azt régen mondani szokták?

KKL: Korábban egy bérelt tanyán laktunk, ma már van egy sajátunk, Szentendrétől néhány kilométerre. Egy tisztáson, bent az erdőben, el van szakítva nagyjából mindentől. Egy aszfaltút köti össze a külvilággal. Lehet, hogy ez így romantikusan hangzik, de ma már nem működik ez a „kivonulok a városból a természetbe” romantika, ahhoz túl sok mindenhol a hétvégi turista. A mi közelünkben is. Ráadásul ott vannak az erdészek és a vadászok, akik úgy gondolkodnak az erdőről, hogy az utolsó fáig az övék: az ő szemükben én, noha ott lakom az erdő közepén, körülbelül turistastátusban vagyok. Egy ott lakó turista, egy megtűrt alak, nem több.

MN: Afféle különcnek vagy elkönyvelve, aki napközben vidéki magányában gazdálkodik, este koncertet ad. Utoljára talán Demjén Rózsit remetézték le a sajtóban, ő volt a kerti traktorán pózoló „dióspusztai remete”. Szóval, ebből azért rosszul is ki lehet jönni…

KKL: Ez csak a PR. Hogy én a természetben élek, az tulajdonképpen magánügy, a dalaim vagy a szövegeim nem csak a bogarak életéről vagy a faágak hajladozásáról szólnak. Lehet, hogy egy erdő közepén érzem a legjobban magam, de ettől még nagyon is itt élek, a valóságban, csak a közvetlen környezetem más. Van internetem is, igaz, az erdőben gyenge a térerő. Vidéken nőttem fel, mindig is visszavágytam oda. Azt az életet szerettem volna élni, amit gyerekként a nagyapám mellett láttam. Nem romantikából vágok disznót, hanem mert azt a fajta, félig-meddig önellátó rendszert szeretném megteremteni én is, ami a hetvenes években egy tipikus magyar faluban a nagyapáméknak természetes volt. A nagyapám kőművesként dolgozott reggeltől kora délutánig, utána meg a kiskertet és a háztájit nyomta. Szerette, amit csinált. Volt egyfajta biztonságérzete – nem a rendszer, hanem a kiskert, a háztáji miatt. Be tudott rendezkedni előre, akár egy évre előre is. Próbálom ezt a saját életembe is beemelni.

MN: Az állatállományt tekintve biztonságban érzed magad?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Köves Gábor, Magyarnarancs.hu, 2016. június 21.

Megjelent a Magyar Narancs 2016/21-es számában.