Paratextusok ennyire még nem befolyásolták az olvasatomat, mint Bencsik Orsolya harmadik kötete, a Több élet esetében. A fülszöveg a családregény és a lányregény műfaját említi, a mottó pedig egy idézet Dubravka Ugrešić A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című művéből: „És még valami: a kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra.” Nemcsak az önéletrajzisággal való játék miatt fontos a mottó, hanem Dubravka Ugrešić okán is; nekem a horvát írónő Štefica Cvek az élet sűrűjében című könyve jutott eszembe a lányregény műfaja kapcsán.

Családregény, mert egy vajdasági faluban élő, disznótenyésztéssel foglalkozó családot mutat be benne a legkisebb lány / unoka, a sokszor éles nyelvű E/1. elbeszélő szemszögéből, és lányregény, mert a saját szakmai és magánéleti hányattatásait is megismerhetjük, amelyek végére megtalálja a párját, ám az egyes események, történések nem hangsúlyosak a regényben. A történet – már amennyire annak nevezhető – szándékoltan elvész a mindennapi tevékenységek, a – gyakran abszurd – házimunka és az étkezések ecsetelésében. A regény felütése is abszurd: a nagyapa három malacot ellik, és a szövegben többször utal arra a narrátor, hogy ő maga is disznó: „A moslékot, így mondják, engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok. Ha hazaérek, egész álló nap a gép előtt dohogva, zabálok. (…) Zabálok, nem gondolkodom, hús vagyok.” Ha pedig már disznókról beszélünk, Orwell Állatfarmja is felmerülhet, aminek ugyan nincs sok köze Bencsik regényéhez (ugyanis az semmiképpen sem történelmi-politikai tanmese), viszonyítási pontként azonban alkalmazható: Orwellnél az állatok emberi vonásai a hangsúlyosak, míg Bencsik regényében a szereplők emberi mivolta oldódik bele az állati létbe. Feltételezhetően az identitás elmosódottságát, bizonytalanságát érzékelteti a szerző a disznó-metaforával, de ez csak az egyik lehetséges értelmezés; ez a megoldás egyfajta szürreális-groteszk atmoszférát is ad a regénynek.

Ez az animális, az alapvető, létfenntartáshoz szükséges ösztönökre korlátozott létmód eredményezheti azt az elbeszélői hangvételt, amelyre egyszerre jellemző egyfajta érzéketlenség – szenvtelen, tárgyilagos és távolságtartó a legbrutálisabb jelenetek leírásakor is -, valamint, bár ritkábban, meghökkentő közönségesség: „A harmadik tökkel meg már nem is tudtam mit kezdeni, végül aztán Szabadkára vittem le, egy ottani haveromnak, aki cserébe, fizetségül, a fura farkával jól megdugott.” „Hazahozok valaki ismeretlent, és miközben részegen leszopom, megfulladok” - nos, a lányregény műfajával így legfeljebb ironikus kontextusban „vádolható” a szöveg. Lányregény-paródiának azonban joggal nevezhető: végigkövethetjük a szereplő párkeresési kísérleteit, amelyektől viszont határozottan távol áll az érzelgősség és az ábrándozás: nem egyszer megjegyzi, hogy ő a csúnya férfiakra vágyik. Ebben az értelemben elmondható, hogy Bencsik kiforgatja a lányregény konvencióit, akárcsak a fentebb említett Štefica Cvek az élet sűrűjében című művében teszi ezt Dubravka Ugrešić, de az is igaz, hogy nem ez a műfaji paródia a leghangsúlyosabb a kötetben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Márta Júlia, Litera.hu, 2016. június 8.