Nézegetem a recepciót, „a kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét”, látom, többfelé, ez is egy lehetséges módszer, kritika helyett bőséggel idézni, mi több, EP által idézett idézetet EP-től idézni. NÉMETH GÁBOR ÍRÁSA.

„Két dolgot nem lehet”, olvasom egy mailben, „kritikát írni róla, és nem írni róla”, ez elgondolkodtat. Kétségtelen, ahhoz, hogy egy magát naplóként identifikáló szöveget esztétikai bírálat tárgyává tegyünk, szükségesek volnának bizonyos kritériumok, amelyek azonban nem állnak rendelkezésünkre. Mik volnának az esztétikai ítéletet megalapozó szempontok? Van-e minimális konszenzus abban a tekintetben, hogy milyennek kellene lennie a jó (szép, igaz stb.) naplónak? Mintha a hitelesség fogalma tolakodna ide, csak hát, jól tudjuk, ezzel gyakorlatilag nem mondtunk semmit, nemcsak hitelesnek kell lenni, annak is kell látszani, pontosabban, hitelesnek nem kell lenni, elég annak látszani, a hitelesség ugyanis, bár gyöngén definiálható, de mégiscsak esztétikai kategória, nem ismeretelméleti vagy etikai - a szöveg az szöveg az szöveg. Nincs semmi a szövegen túl, a napló szerzőjének feltehetően ez egyszerre tragikus és vidám tapasztalata. A szöveg az élet formája. Nem megúszni szeretném, hanem elmerülni benne.

x

 Olvasónapló

 2016. június 9–21.

„Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.”  Az uralhatatlanság mint olyan, hát, finoman szólva, eddig nem volt erről tapasztalata. Pontosabban most sem attól lett, hanem mert az uralást letiltotta a szabály. A szabály, amit úri kedvében (?) hozott. Nem javítani, vagyis a nyílt színen bevallani a javítást, vagyis a nyílt színen hibázni.

 Azt gondoltam ki, hogy – büntiből! – nem írom le annak a nevét, hanem helyette azt írom: az.

 „A szöveg az szöveg az szöveg (…) ez nem egészen igaz, olykor (…) fontos híradások lehetnek, az életről és életekről, végességekről és végtelenségekről.” – Ez volna a jóindulatú feltételezése, de nem igazolódik. Tudja azt maga nagyon jól. A szöveg az szöveg, ha tetszik, ha nem, így és csak így lehet fontos híradás, élet, végesség, végtelenség.

 „Mi a minden?”  – Ez a minden, ez a korlátozás, hogy a maga szabta feltételek szerint most arról lesz szó, vagyis a minden mindaz, ami ahhoz tartozik, és mi nem tartozna ahhoz, ez az, ami demonstrálandó volt. Későn venni észre a „demon”-t.

 „Tragédiaszivárgás” – Az igazi dráma (tragédia) nem a halál mint lehetséges opció, hanem, hogy az (eddigi) élete – végső soron –  az írással (volt) azonos.

 „Úgy remegsz, hogy veled remeg a tér. Minden, a szoba, a kert, a város, az ország (Magyarország), a világ. Nincs más, csak ez a remegés.”  –  Így, ezáltal szól többről. Az egészről. „Ha a kályhát kontempláltam, és azt mondják nekem – de most csak a kályhát ismered, akkor eredményem mindenképpen kicsinek tűnik. Mert úgy állítják be, mintha a kályhát a világ tengernyi dolga között tanulmányoztam volna. Ám ha a kályhát kontempláltam, akkor ő volt a világom, s vele szemben minden más elsápadt” – így Wittgenstein, megint, és ehhez képest, hogy alulfogalmazzak, Esterházy nem éppen a kályhát kontemplálja, noha a kályha, más okból, ebben az esetben is egész jó metaforának látszik, elindulni-visszatérni.

 „Mondani, ami a létező és nem létező Isten közti résben van.”  – és akkor erre Kertész: „Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.” Nem mintha ettől az említett rés szűkölködne a mondanivalóban.

Tulajdonképpen elejétől fogva azt várom, engedi-e a nyelv megszületni azt, hogy: „A halál és a ‘nyálka'”. Hát, talán így, mandinerből.  – „Lám, a százlábú halálközelben elveszíti az ízlését.” – Ez a mondat például kifejezetten szép, az én ízlésemnek legalábbis pont megfelelő, szép, ahogy az ész jár benne, ahogy a régi módon a saját farkába harap, ahogy beismeri, az elbizonytalanodó ízlés önmagát sem képes megítélni többé.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Németh Gábor, Revizoronline.com, 2016. június 21.