1728 júliusában tizenkét embert égettek meg egyetlen nap alatt Szegeden. A várost sújtó sorscsapásokért, az aszályért, az éhínségért az összefogdosott és tömlöcbe vetett bábákat, füvesasszonyokat, bogyógyűjtőket tették felelőssé. Boszorkánysággal vádolták, az ördög szajháinak és helytartóinak nevezték, majd megkínozták és végül máglyára küldték őket. Darvasi László évekig kutatta a szegedi boszorkányperek történetét, de azt mondja, új regénye, a Taligás nem a per krónikája (a regény a hét könyve volt nálunk - a szerk.). A borzalmakból ugyanis nem lehetett volna irodalmat írni. „Nem erről szól a könyv. Nekem kellett egy szerelem, egy párviadal, egy nyomozás.” És persze kellett egy elbeszélő is, aki mindenhol ott van, aki mindenről tud, ám mindenhol kívülálló tud maradni. Így született meg Taligás alakja, aki irodalommal kel és irodalommal fekszik, és aki azt képzeli, hogy megmenti a szó. Darvasi Lászlóval a prózába átszivárgó versekről, a regények között vándorló mutatványosokról, középkori kínzási módokról és a nehezen megszülető címekről is beszélgettünk.

Előző könyved, az Isten. Haza. Csal. bemutatóján említetted, hogy regényt írsz a szegedi boszorkányperekről. A történet nagyon messziről indul, és sokáig nem is a per áll a cselekmény fókuszában, hanem egy ember, aki szavakkal kereskedik, a költészetben és az irodalomban él, és sokáig nem is alakítója, inkább elszenvedője az eseményeknek. Mi volt az a gondolat vagy az a kép, amiből először kibomlott, majd később felépült a Taligás története?

Először csak annyit tudtam, hogy meg akarom írni a szegedi boszorkányper idejét. Megvolt az anyagom, összegyűjtöttem mindent, könyvtáraztam, jegyzeteltem, kivonatoltam, szinte már írtam is a regényt, de nem volt meg benne a nézőpont. Nem találtam, ki az, aki fontos ebben a történetben, vagy ki az, aki el tudja mesélni. Először még arra is gondoltam, hogy az ördög lesz az elbeszélő, és lesz egy nő, akin az ördög és az Isten vitatkozik, mivel mind a kettő magának akarja. Aztán egyszer csak, olyan jó másfél évvel ezelőtt, bevillant ez a Taligásnak nevezett alak, aki szavakkal, mondatokkal, versekkel, előadásokkal kereskedik. Akkor már tudtam, hogy megvan, az ő szeme képviseli a regény tekintetét. A legfontosabb kérdés az volt, hogy megtaláljam az elbeszélői pozíciót, vagyis a kicsit nyomasztó, kicsit nehézkes, egyes szám első személyt, és fontos volt az is, hogy nagyon személyes módon tudjam elmesélni azt a szörnyűséget, ami Szegeden történt.

A boszorkányperekről alapvetően azt gondolnánk, hogy asszonytörténetek, mégis egy férfinarrátort, egy kívülálló elbeszélői pozíciót választottál. Mi volt ennek az oka?

Boszorkánynak lenni nem női kiváltság, a vádlottak között sok férfi is volt. Szegeden az egyik leggazdagabb embert, a nyolcvanéves volt városbírót, Rózsa Dánielt és a családját, a feleségét is megvádolták. A boszorkányság tehát nem női princípium, a boszorkányság az ördöggel és a bűnnel való szövetség jelképe. A szegedi boszorkányperben – a vádirat szerint – Rózsa Dániel volt a boszorkányok fővezére, vagy a kapitány, aki hét évre eladta az esőt a töröknek. Akkor ugyanis már hónapok óta nem esett a városban eső. Milyen költői vád, nem?

A tény, hogy férfi is volt a vádlottak között, csak azt erősíti, hogy a per nem feltétlenül a boszorkányokról szól, hanem egy közösség belső hatalmi harcáról, melynek mozgatórugói a babonás félelem és a politikai-gazdasági haszonszerzés. Mit gondolsz erről?

A szegedi boszorkányper nyilvánvalóan egy koncepciós per volt, melyet az összes akkori érdekelt megpróbált a maga hasznára fordítani. Mindenki sáros volt benne: a korabeli katolikus egyház, a németek pártja, a magyarok pártja. A helyi hatalmasságok részt vettek benne. Az az érdekes, hogy 1840 környékén egy fiatal jogász megpróbálta kikérni a periratokat a szegedi levéltárban, ám nem adták ki neki, arra hivatkozva, hogy az annyira sötét időszak a város történelmében, hogy jobb, ha elfelejtjük. A feledés bűvöletében éltek a város történetírói is. Pedig ez sokkal tisztátalanabb ügy volt annál, mint hogy egy nap alatt tizenkét embert elégettek, hiszen előtte és utána további embereket küldtek máglyára. A tortúra különlegesen kegyetlen volt. De mondom, ez a regény nem erről szól. Ez a regény, ha úgy tetszik, egy szerelmes regény, ha úgy tetszik, ez nem is regény, hanem egy vers. A szöveg, amit négy-öt éven keresztül írtam, és van benne horror, thriller meg árulás, megcsalatás és hűség, tulajdonképpen egy vers. A Taligásra én úgy tekintek, mint egy költeményre.

Nem olyan régen azt mondtad valahol, hogy mostanában nem nagyon írsz verseket.

Álltam valamelyik nap az erkélyen, és az a mondat jött oda hozzám, hogy amióta az eszemet tudom, amióta van valamiféle öntudatom, és amióta az irodalommal tudatosan foglalkozom, mindig is a versről gondolkodtam. Tehát ez a regény is vers, mint ahogy az előző Szív Ernő-kötet, az Ez egy ilyen csúcs is tulajdonképpen a költészetről szól.

Attól viszont nem lehet elvonatkoztatni, hogy a Taligást sokan mégis regényként fogják kezelni.

Persze, nincs ezzel baj. A regényszerűség egyébként nem ellentéte annak, hogy én versnek kezelem. De ez az én szubjektív érzésem.

Említetted a koncepciós pereket, melyekről általában elmondható, hogy sokszor többet elárulnak egy közösségről, mint az egyénről. Ebben a sztoriban mi érdekelt jobban: a közösség sorsa, az egyes emberé, vagy inkább Szegedé?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2016. június 25.