Több helyütt írták már, hogy Totth kötete nem következik egyenesen a honi irodalmi hagyományból, és meghatározó olvasmányélményei között jellemzően angolszász alkotókat említ a szerző is. De azt azért meg kell hagyni, hogy egy nagy tál űrsüti elfogyasztása után feltehetően Rejtő Jenő vagy Királyhegyi Pál is ilyesféle könyveket kanyarított volna.

Vass Norbert 1985-ban született Kaposváron. Szerkesztő, kritikus, művészeti író, wannabe punk. A Szépirodalmi Figyelő és a szifonline.hu szerkesztője.

 „See I’m a 21st century digital boy

I don’t know how to read but I’ve got a lot of toys”

Bad Religion

Néhány gyufavékony, sünihajú, riadt szemmel didergő kisfiúról meséltem egy lánynak ősszel a margitszigeti futópályán. A srácok a kaposvári uszoda hányássárga, kopottas fűtőtestének dőlve azt latolgatták hajnalonta, háromnegyed hat táján a húgyszagban, hogy úszni jobb-e vagy meghalni. A válaszra és az érvekre nem emlékszem már, arra viszont igen, hogy az egyik gyufavékony, sünihajú, riadt szemmel didergő kisfiú én voltam. Éppen ezért a Totth Benedek által teremtett kisvárosi, klórtól homályos, szűk terek meglehetősen ismerősek nekem, és éppen ezért azt hiszem, a Holtversenynek egészen atipikus olvasója vagyok. Ha pedig a könyv Joseph Conradtól vett mottójára gondolok – „Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem” –, amely végtére is adekvát feloldását kínálja a régi dilemmánknak, libabőrös leszek megint.

Atipikus olvasója vagyok tehát a Holtversenynek. Jól ismerem a hajnali kelést, az apró kavicsok csikorgását a színházparkban, a vasúti síneken való átkelés kockázatát, a bumfordi pálmafákat az uszoda előterében, a termálmedence gyógyvizében lebegő gusztustalan, barna valamiket, a megnyugtató fájdalmat, amit a sávelválasztó kötél a hónaljamba vág, és – nos – a kilencvenes évek legvégének a szökőkutakba szórt mosóporok ellenére is fékezett habzású, bágyadt Kaposvárját. A kisvárost, amely tele van nagy indulatokkal. Nem lehet túl gyakori ez, most úgy esett mégis, hogy regényíró és kritikusa egymástól kétsávnyira maratott el egykor tucatnyi fecskét, s pár karnyújtásnyi távolságban rótták nap nap után a hosszokat a Csík Ferenc sétány legvégén morajló akolklórban. Elsőre nosztalgiát ébresztett ezért bennem a szöveg. Vágyakozást a városban és a medencében töltött évek, órák után. Újrakezdtem fejben a monoton tréningeket, újraéltem a váltás előtti feszült pillanatokat, hallottam a kihalt városközpont hajnali nesztelenségét, felidéződött bennem a közeg és az élettér, amely ritmust és célt adott akkor a mindennapjaimnak, s amelyet a szerző tűéles lírai naturalizmussal rajzol meg könyvében. Igen ám, de mindez csak dekoráció, a Holtverseny ugyanis nem a mi világunkról, nem a mi időnkről szól. A számomra oly ismerős közelmúltbéli díszlet elé a 21. század szlengje és szokásai kerülnek, hogy zavarbaejtően idegen, de különös módon mégis borzasztó közeli, harmóniából és káoszból összeálló montázsvalósággá alakulva zúzzák szét a jóleső múltidézést. A nosztalgiát, amely – mondom – alighanem csupán a kötet kevés, hozzám hasonlóan uszodagőzben pácolódott olvasójának lehet sajátja.

A Holtverseny világa ugyanis a legkevésbé sem otthonos. Ehelyett riasztó, könyörtelen, sivár, boldogság nélkül való. A Z generáció tizenévesei lakják. Félelem és reszketés bujkál bennük, bár aligha vesznek erről tudomást. Az életük folyton frissülő hírfolyam, stimulusok végeérhetetlen sora. Akkor sem lassítanak, ha elrontanak egy váltást, betörnek egy orrcsontot, elütnek egy kerékpárost, lelőnek egy macskát, sőt akkor sem, ha gyilkolnak. „Ha észreveszed, hogy rossz helyen hajtottál le a sztrádáról, felesleges azon kattogni, hogyan tudsz visszakeveredni. Legokosabb, ha padlógázzal mész tovább” – vallják (197).

Az irány rég elveszett, sőt személyiségek sincsenek, csak karaktertónusok. Az élet henyélésből és tűzoltó helyzetgyakorlatokból áll. Bret Easton Ellis- és Larry Clark-figurák vetkőznek fürdőgatyára, hogy egy leszakadó, dél-dunántúli kisvárosban találják magukat, ott véletlenszerű küldetéseket teljesítsenek, a napjaikat felszeletelő tréningek közti időt pedig vétlen kábulatban, reflektálatlan kegyetlenkedéssel üssék el. Hiába töltenek több órát az úszómedencében, a korlátok teljesen értelmezhetetlenek maradnak számukra. A víz alatt nincsenek stoptáblák, nem hallatszik a kicsengetés, nincs megállás. Zúz az éjszakában pár haver. „Úgy rémlik, amikor beültünk, valaki megmondta, hová megyünk, de most már senki sem emlékszik. Vagy az is lehet, hogy eleve nem volt semmi ötletünk” – árulja el a könyv névtelen narrátora (17). Pedig ő az egyetlen szereplő, aki olykor-olykor elgondolkozik legalább a tettein, bár fékezni nem akar, nem tud ő sem. A világ neki is ablakmosó folyadékon, bepárásodott úszószemüvegen, gandzsafüstön keresztül megtapasztalt „távoli látomás”. Kiszállni – ekkora sebességnél – képtelenség volna.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vass Norbert, Szifonline.hu, 2015. május 27.

Megjelent a Szépirodalmi Figyelő 2015/1-es számában.