Szorongások cédulái (Art7)
(kiadvány: Hasnyálmirigynapló - ÜKH 2016)
Élc és rettegés, day by day a Kővendéggel EP ágya szélén.
Napról napra, olykor óráról órára követheted: Kékgolyó utca, egy beteg ember, aki kívülről nézi magát, ahogy vért vesznek tőle, ahogy beültetnek egy portot, ahogy olvassa, hogy szeretik. Megkettőzött lét, ketten vannak: a rák – más néven: muci, mucinger – és az író, aki mindezt figyeli, elszenvedi. Ez utóbbit igyekszik zárójelbe tenni, olykor egy bazmeg felröppen – épp felrobban a véna: kikerülhetetlen. Rövid passzusok, ahogy a cédulák születnek, dátummal, pontos idővel – közben csöpög az infúzió –, beszélgetés a Mindenhatóval, kiszólás az olvasónak: mi más marad? Hihetetlen, hogy lehet egyszerre kettőnek lenni, nem panaszolkodni (pedig fáj), viccelődni – olvasóval, orvossal, nőkkel. Na meg obszcénnek lenni. Ez utóbbit könnyebben értem: a szentségelés hozzátartozik a kórházi macerához (sorban ülés stb.). De rafináltan szellemes, akárhogy fáj – és mindent feljegyez: írni muszáj sine linea – nem megy neki… A kemo egyre több hullámban támad, vacsi elmarad, hányinger, közben cédulákon az épp mi történik, hogyan állunk a halál-cimborával folyó meccsben, vagy az erekcióval, meg az együttérző emailekkel. Ja és a zsidózó kommentekkel is. A betegség – Magyarhonban intim (titkolni való) dolognak számít, nem vallják be, mert aki beteg, azt lenézik, maródi, mondták régen, most meg „szeeerencsééétlen”, így elhúzott „éneklő” e betűkkel. (Igaz, a panaszkultúrában dicsekedni is lehet vele…) Itt a napról napra kemény ítélet (az olvasónak) – 2015. május 24-től 2016. március 2-ig. De EP sztorizik, kedvesen anyázik (ha fáj, na, jó: bazmeg is előfordul), elkalandozik –(vízágyú a déli határon) – él. De a „kellemes” sorok között mégis átszivárog a rettegés – vagy csak én képzelem oda (komoly hipochonder vagyok), szóval a szöveg lebeg a halál árnyéka és az életszomj bizonytalan találkáján. Nem biztos, hogy így kellene mondani. Kosztolányit idézi, aki egy helyen ilyet szól: „nekem egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok”. EP kontráz: „az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. Most elvileg közelebb vagyok a halálhoz, mint negyven éve, de nem látom, hogy ez változott volna”. Szigorú mondat, életbátorságra vall. Pláne ott – olykor a Kékgolyó kertjében, szédelgő betegek közt, egy padon, hogy ne kelljen visszamenni a kórterembe. Tulajdonképp távolodik az emberektől – látogatók, gyerekei, barát stb. jönnek – beszélget velük, de érződik a distancia, a naplóval intimebb, oda több minden belefér. Hogy majd később mindenki olvassa? Hát ilyen. Nem kikerülhető a sors, vagy az Isten. Mármint hogyan bánik gyermekével (EP-vel). A szemrehányás tündéri: „Ne reménykedj, Uram, … a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor.” Blaszfémia lenne, de ez ő, EP (ráadásul nem véletlen passzus, erre a felfeszítés-jelenetre másutt is visszatér). Ki ne keresné a végső okot ott, abban a kórházban? Akkor is, ha itt fedett, irodalmivá transzformált ez a számvetés. [...] 2016-06-27 12:16:07
|
|