Szorongások cédulái (Art7)
Élc és rettegés, day by day a Kővendéggel EP ágya szélén.

Napról napra, olykor óráról órára követheted: Kékgolyó utca, egy beteg ember, aki kívülről nézi magát, ahogy vért vesznek tőle, ahogy beültetnek egy portot, ahogy olvassa, hogy szeretik. Megkettőzött lét, ketten vannak: a rák – más néven: muci, mucinger – és az író, aki mindezt figyeli, elszenvedi. Ez utóbbit igyekszik zárójelbe tenni, olykor egy bazmeg felröppen – épp felrobban a véna: kikerülhetetlen. Rövid passzusok, ahogy a cédulák születnek, dátummal, pontos idővel – közben csöpög az infúzió –, beszélgetés a Mindenhatóval, kiszólás az olvasónak: mi más marad?

Hihetetlen, hogy lehet egyszerre kettőnek lenni, nem panaszolkodni (pedig fáj), viccelődni – olvasóval, orvossal, nőkkel. Na meg obszcénnek lenni. Ez utóbbit könnyebben értem: a szentségelés hozzátartozik a kórházi macerához (sorban ülés stb.). De rafináltan szellemes, akárhogy fáj – és mindent feljegyez: írni muszáj sine linea – nem megy neki…

A kemo egyre több hullámban támad, vacsi elmarad, hányinger, közben cédulákon az épp mi történik, hogyan állunk a halál-cimborával folyó meccsben, vagy az erekcióval, meg az együttérző emailekkel. Ja és a zsidózó kommentekkel is.

A betegség – Magyarhonban intim (titkolni való) dolognak számít, nem vallják be, mert aki beteg, azt lenézik, maródi, mondták régen, most meg „szeeerencsééétlen”, így elhúzott „éneklő” e betűkkel. (Igaz, a panaszkultúrában dicsekedni is lehet vele…) Itt a napról napra kemény ítélet (az olvasónak) – 2015. május 24-től 2016. március 2-ig. De EP sztorizik, kedvesen anyázik (ha fáj, na, jó: bazmeg is előfordul), elkalandozik –(vízágyú a déli határon) – él. De a „kellemes” sorok között mégis átszivárog a rettegés – vagy csak én képzelem oda (komoly hipochonder vagyok), szóval a szöveg lebeg a halál árnyéka és az életszomj bizonytalan találkáján. Nem biztos, hogy így kellene mondani. Kosztolányit idézi, aki egy helyen ilyet szól: „nekem egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok”. EP kontráz: „az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. Most elvileg közelebb vagyok a halálhoz, mint negyven éve, de nem látom, hogy ez változott volna”. Szigorú mondat, életbátorságra vall. Pláne ott – olykor a Kékgolyó kertjében, szédelgő betegek közt, egy padon, hogy ne kelljen visszamenni a kórterembe. Tulajdonképp távolodik az emberektől – látogatók, gyerekei, barát stb. jönnek – beszélget velük, de érződik a distancia, a naplóval intimebb, oda több minden belefér. Hogy majd később mindenki olvassa? Hát ilyen.

Nem kikerülhető a sors, vagy az Isten. Mármint hogyan bánik gyermekével (EP-vel). A szemrehányás tündéri: „Ne reménykedj, Uram, … a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor.” Blaszfémia lenne, de ez ő, EP (ráadásul nem véletlen passzus, erre a felfeszítés-jelenetre másutt is visszatér). Ki ne keresné a végső okot ott, abban a kórházban? Akkor is, ha itt fedett, irodalmivá transzformált ez a számvetés.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Almási Miklós, Art7.hu, 2016. június 27.

2016-06-27 12:16:07
Apa és fia közös története
Kardos András ebben a könyvben apjának, a száz éve született Pándi Pál irodalomtörténésznek állít emléket. A sok műfajú kötet gerincét az apjához írt hatvan (fiktív) levele alkotja:...
Egy sosem fakuló klasszikus
Sosem fakuló regényében Kosztolányi Dezső a poros bácskai kisváros szürkülő életeit éles fénybe helyezve tárja elénk. Az öregedő házaspár féltett kincse, csúnya, vénecske lányuk,...
Titkok és találkozások
Fantázia vagy valóság? Tóth Krisztina novelláskötetről novelláskötetre térképezi fel, hol élünk, milyenek vagyunk. Szegények, gazdagok, öregek, fiatalok, jók, rosszak, megtörtek, életerősek,...
Fordította: Kúnos László
Alku az ördöggel
A húszéves Kristian Hadeland 1985-ben Londonba költözik, hogy fotózást tanuljon. Nagy ambíciókkal érkezik a városba, és hiába kap kezdetben negatív kritikákat a képeire, úgy érzi, művészként...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ