Nádasdy Ádám: A melegházasság konzervatív válasz. Interjú (Magyar Nemzet)
Dante-(újra)fordítását rajongva fogadta a magyar olvasóközönség. Polgári konzervatívként írt derűs könyvet saját melegségéről, ám vallja, erőszakkal nem lehet kikényszeríteni senki „előbújását”. A migráció kérdésében eltér a véleménye a balliberális fősodortól, viszont zavarja, hogy a kormány nem kérdezte meg tőle, akar-e a betelepedési kötvénnyel ideköltöző Csang úrnak a szomszédja lenni.
– Izgulok kicsit, hogy interjú közben vizsgáztatni fog rejtett irodalomtörténeti-nyelvészeti utalásokkal, és ha nem veszem a lapot, meglesz a véleménye rólam.
– Nem ismerem magát, ezért még az is lehet, hogy így lesz.
– Egy professzor mindig vizsgáztat?
– Nem, néha előfordul, hogy kicsit háttérbe szorítja magában az értékelést, de tény, hogy én is gyakran tanárszemmel nézem a világot.
– Nem találtam meg a Facebookon. Meglepődtem, mert van olyan irodalomtörténész kollégája, aki a közösségi oldalra posztolt kis történetekből készített később nagy sikerű könyvsorozatot. Nem gondolt arra, hogy például Shakespeare-pletykákkal vagy nyelvészeti szösszenetekkel megjelenjen a közösségi oldalon? Nagy tömeghez lehet eljutni ezzel a módszerrel.
– Nem vagyok fent a közösségi oldalon. Igaza van, de ehhez már öreg vagyok, csinálják ezt a fiatalok. Szokás kérdése is, hogy az ember milyen formáját választja a közlésnek, én maradok a hagyományos megoldásoknál.
– Az elmúlt nyolc évben együtt élt egy olasz szerzővel. Milyen volt elválni?
– Szép volt, jó volt nyolc éven át az Isteni színjáték újrafordításán dolgozni, de jó, hogy vége a feladatnak. Danténak ügyes húzása, hogy a mű ugyan nagyon hosszú, viszont száz kis énekből áll, és azok rövidek. Három-négy oldalnyi fordítás után nemcsak nekem, hanem az olvasónak is meg lehet pihennie. Olyan tehát, mint egy modern képregény sok folytatásban, és ez a munkámat is megkönnyítette. Nem kavarodtam bele nagyon a hínárba, volt közben rengeteg más dolgom, olyanra is volt példa, hogy fél évre letettem – ekkora munkát nem lehet egy szuszra megcsinálni.
– Igen szokatlan egy fordításnál, hogy hatalmas tömeg jelenik meg a könyvbemutatón és a dedikáláson. Ilyenkor nem irigykedik önben a költő vagy az író, hogy a saját verseskötet megjelenése bezzeg nem érdekelt ennyi embert?
– Rezignáltan beletörődtem. Az Isteni színjáték klasszikus sláger, sejtettem, hogy nagy port ver majd fel.
– Mégiscsak több száz éves mű, tehát az újdonság varázsával nem számolhattunk.
– Olyan ez, mint közismert helyen egy nagy katedrális. Van nála szebb a világban, de mégis látogatják a turisták, és a sok ember még több embert vonz. Az újak talán azt gondolják, nem lehet rossz, ha ennyien kíváncsiak rá. Kultusza van – Dante idejében ilyen volt Vergilius nagy eposza, az Aeneis. Az sem a legjobb könyv, mégis mindenki azt olvasta. Dante nagy műve tulajdonképpen tankönyv, csodálatos mennyiségű információval, összefésülve benne a pogány és keresztény kultúra elemei.
– Laikusként nem egyértelmű, miért kell valamit újrafordítani, ráadásul ötödszörre. Változik közben a nyelv, és a mostani kor embere már nem érti a régit?
– Nem jó szó a kell, nem lett volna kötelező újrafordítani, de volt egy ilyen vágyam. Ha úgy tetszik, becsvágy – az új templomok építésénél is meg lehetne kérdezni, miért kell még egy, amikor van már belőle elég a városban. Volt bennem tanítói indulat is, megmutatni, hogy ez sokkal fontosabb könyv annál, mint ahogyan az irodalmiaskodás látni engedi. Sokan ugyanis a forma kedvéért olvassák a régi szövegeket – le is ragadnak annál, hogy megcsodálják a középkor csodás leheletét, és nem figyelnek a tartalomra. Másrészt valóban változik a nyelv, és szerintem szükség van huszonegyedik századi tolmácsolásra is. Amikor a modern bútort kitalálták, elhagyták a koloniál cirádáit, és ez sokakat megdöbbentett. Ma már sokszor azt mondjuk, az egyszerű a szép. Változik a kor ízlése – Babits idejében szentségtörés lett volna elhagyni a rímes formát, a háromsoros tercinák rímes láncolatát. Én nem ragaszkodtam ennyire a formához, inkább a tartalomra koncentráltam.
– A Vígszínház mellett beszélgetünk, és ettől a helytől nem messze lakott Réz Pál, akivel évtizedeken át éjszakába nyúló beszélgetéseik voltak. Elment ő is, akárcsak az ön A vastagbőrű mimóza című könyvének fülszövegírója, Esterházy Péter. Hogyan érinti a barátok elvesztése?
[...]
A válasz és a teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Lukács Csaba, Mno.hu, 2016. augusztus 7.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 06.