Darabokra szaggatott, majd összevarrt, összepiszkított narratívaszőnyeget göngyöl ki Bencsik Orsolya másfélszáz oldalas családi kisregénye, hogy elrepítsen oda, ahol a groteszk paródia rokonná nő és mutatvánnyá válik, így ott elkezdődhet az élet. FEKETE I. ALFONZ KRITIKÁJA.

A fiatal vajdasági írónő dolgozik. Egy olyan világot épít, amelynek alapjait már előző könyvében, az Akció van!-ban lefektette. Ismerős lehet a falu narratívája, a három generáción átívelő családtörténet egyik idősíkjáról a másikra való átcsorgatás, a groteszk testiség alakzatainak árnyképei, metamorfózisai és posztmodern torzításai. Ezek a jellemzők megtalálhatóak a Több életben is. Bencsik Orsolya fiktív terének narrátora és fokalizátora él és mesél. Ez a hóbortosnak beállított nő ugrik teret és időt, keresi a helyét az irodalmi kánonokban, sztorizgat mindenkiről, akivel találkozik, de kiindulópontja mégis a család marad.

A szöveg rengeteg műfajt lát vendégül. Mintha a hétvégi nagy ebédnél a tudósítás és a családi almáriumból kiemelt anekdota foglalna helyet az irodalmivá nemesedett recepttel, hogy aztán a vajdasági magyar napilap vasárnapi számában olvasható tárca meglegyintse mindegyiket, mert túl hangosan koccantják össze a fogaikat. Távolabbról a napló bólogatna és fűzne hozzá helyénvaló megjegyzéseket, majd simítaná ránctalanná ezt a sokszínűséget. Ez a simaság garantálja a zökkenőmentes olvasmányélményt. Ehhez hasonló sorsra jutnak maguk a feltálalt témák is.

Bencsik érinti az emberi érzések és érzelmek teljes palettáját, semmiről sem feledkezik meg. Az új élmények utáni állandó kajtatás feszültsége, a lét boldogabbik oldalára való átjutásért folytatott, meg nem szűnő küzdelme, a gyász különböző, egymásra épülő stációi és a mindennapi élet a leglehetetlenebb helyeken felbukkanó örömei emelkednek fikciós erőre. Emiatt inkább a mikrotörténetek összekötözgetett fonalai tudnak vezető szállá vastagodni, semmint a makrotörténetek robosztus hurkáinak madzagai tekerednek rá és határozzák meg a narratívát, amely folyamatosan tágul és összeugrik.

Ennek az ismétlődő ritmusnak a kezdete pedig 1944-hez köthető, amikor a szovjet hadsereg bevonult a fiktívvé tett területre. Ezen kialakított tér ad otthont a legegyszerűbb mindennapi tevékenységeknek, amelyek közül a szex, a (groteszk) testiség, az evés, a disznóvágás körüli különböző feladatok és a felmenőkkel való állandó kapcsolat erősödik repetitív tennivalóvá, hogy aztán rituálékká merevedjenek. Általuk találhat az olvasó fogást ezen az apró szövegekből összekötözgetett rongyikadisznón. Ezen fiktív „állat” szimbólumként való megfeleltetése során, talán maga is azonosítható a narrátorral, a kötettel, mint tárggyal, de még magával a szövegtesttel is.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: fekete I. Alfonz, Revizoronline.com, 2016. július 16.