Dél-Amerikában született, magyarul ír. Az ELTE Amerikanisztika tanszékének docense, jelentős könyvek szerzője. Elég, ha csak az  Amikor még csak az állatok éltek, vagy a legutóbb megjelent, Turul és dínó címűket említjük. Markáns vélemény, jól felismerhető hang. Az író, irodalomtörténész, kritikus Bán Zsófiával beszélgettünk.

Szülőhelye Rio de Janeiro, ott is járt iskolába. A nyelvi és kulturális hatások mellett milyen jelentőséggel, mai napig tartó hozadékkal bír mindez?

Egyszerre három nyelvben felnőni kicsit olyan, mint egy egymásba nyíló, sokszobás házban lakni, amelyikben minden szoba, karneváli módon, másképp, másfajta stílusú és hangulatú bútorokkal, képekkel lenne berendezve, de mégis mindegyik otthonos. Mintha mindegyikben más-más családtag lakna. Másfajta hangulatokhoz, gondolatokhoz, érzelmekhez passzolnak, az egyikből át lehet járni a másikba, és együttesen adják az otthon érzetét, az otthon terét.

A szüleimmel magyarul beszéltünk, a barátaimmal és az utcán portugálul, az iskolában angolul.

Ez nekem azt adta, hogy az egyszerre létező és egyenrangú többféleséget természetes állapotnak éltem/élem meg, azt, hogy egy másik kultúrára, nyelvre, gondolkodásmódra egyszerre külső és belső szemmel tudjak nézni. Talán ezért is szeretem annyira az esszé műfaját, ami önmagában hordozza ezt a ki-be járkálást, a nem statikus látásmódot és a próba személyességét. De azt hiszem, a prózámban is elég nyilvánvaló az a – sokszor öntudatlan – törekvés, hogy máshonnan nézzek valamire, adott esetben a magyar kultúrára és nyelvre, amit ugyanakkor mélyen a sajátomnak érzek. Ez egyfajta kihívás persze, de egyben szabadság is.

Hogyan telt a gyerekkora, milyen élményekre emlékszik szívesen? Családja milyen szerepet töltött be az életében?

A gyerekkorom nagy része egy tengerparti városban telt, aminek az érzékekre tett hatása kitörölhetetlen.

A hiánya mindig ott kísért, mint valami mozdíthatatlan lerakódás. A szagok, a hangok, a színek, a térérzékelés, a levegő milyensége akkor is mind velem vannak, hatással vannak rám, ha éppen nem gondolok rájuk. Az első lakásunk egy halpiac közelében volt, és a mai napig, ha megcsap a piacon vagy máshol a halszag, rögtön úgy érzem, mintha megérkeztem volna.

A szüleim mindketten holokauszt-túlélők voltak, és mindketten példásan követték az erről való hallgatás mintáját. A háború után ismerkedtek és házasodtak meg, és én már gimnazista voltam, amikor egy ártatlan kérdésből kiderült számomra, hogy apámnak volt egy első felesége, aki egy koncentrációs táborban pusztult el, és akiről egyetlen fényképet sem találtam a családi fényképtárban. Az egyik korábbi esszémben éppen az ő hiányzó történetének (képének) próbáltam a nyomába eredni. A kései házasság miatt apám többnyire a barátaim nagyszüleinek a korosztályába tartozott, és anyám nem is szülhetett több gyereket. Amúgy meg örült, amikor éppen egy óceán választotta el attól a hazától, ahol vele és a családjával megtörténhettek a megtörténtek, aminek bizonyos részleteit csak most, a berlini ösztöndíjam alatt sikerült valamennyire felderíteni. Ehhez egyébként kellett a magyar Facebook talán legnagyszerűbb vállalkozása, az A holokauszt és a családom csoport, amelynek segítségével ennek a családi történetnek is végre a helyére került legalább néhány eleme. Az apám egyébként városszerte híres sztorizó volt, elképesztő humora és dumája volt, csak éppen a lényeges dolgokról hallgatott. Annyit azért egyszer elmondott, hogy a munkaszolgálaton

Rejtőt olvasott, amit az orrát fennhordó Radnóti lefitymált.

Ezen még negyven év múlva is képes volt bosszankodni – egyébként tanulságos. A szeretetteljes légkör mellett, nálunk mindig kézzelfogható volt a hiány helye, a vaskos hallgatásra gyakorlatilag rá lehetett könyökölni. A prózám nagy része talán éppen ebből a süket csöndből táplálkozik, az írás nálam valamiféle kényszerű hangadás is. Az apránként feltáruló, konkrét tények pedig most nagyjából olyan hatással vannak rám, mint amikor a süketek először hallanak valami kütyü segítségével. Más tudni, vagy sejteni, hogy a családom tagjait valahová elvitték, és más látni a nevüket és születési évszámukat, helyüket egy nagy könyvbe beírva látni. A megbizonyosodás mindig trauma, de egyben le is zár valamit. Persze a történet még így is őrjítően hiányos.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Szombat.org, 2016. július 17.