Három évet kellett várnia a magyar olvasóknak arra, hogy Joanna Bator Nike-díjas regénye megjelenjen Magyarországon. A könyv nem véletlenül nyerte el a lengyel irodalmi élet legrangosabb díját: Bator Wałbrzychról szóló köteteinek sorát (Piaskowa Góra: Varsó, W.A.B., 2009; magyarul Homokhegy, Budapest, Magvető, 2011., és Chmurdalia: Varsó, W.A.B., 2010; magyarul Homokfelhő, Budapest, Magvető, 2014.) méltóképpen zárja le a fordulatokban gazdag, komor cselekményű családregény. A család krónikája Alsó-Szilézia történelmének újabb mélyrétegét hozza felszínre, ezúttal a két világháború közötti időszak elképesztő  részleteit osztva meg olvasóival.

Ez alkalommal is Hermann Pétert dicséri a fordítás – ő ültette át magyarra a korábbi Bator-könyveket is –, a szöveg gördülékeny, rendkívül élvezetes. A 25 fejezetre osztott történetben egy negyvenes évei elején járó riporternő a főhős, aki a sziléziai városból eltűnt három kisgyermek ügyében utazik haza szülővárosába azért, hogy oknyomozó riportot készítsen a témáról. Az otthonába 15 évvel később visszatérő Alicja Tabor (akinek családneve valószínűleg nem véletlen, a Bator név anagrammája) nem is sejti, hogy a rutinmunkának induló nyomozás és anyaggyűjtés közben saját múltjának eddig nem értett, nem ismert részleteire is fény derül. A különös gyerekkor – amelyet az élénk fantázia tett elviselhetővé, s egyben kalandossá is – emlékei között tátongó hézagok most kíméletlenül feltöltődnek, így Alicja, már felnőttként, megismeri családja tragikus történetét.

A kötetben a sok történetszál közül a korábban is említett két fő szál bontakozik ki, ezek szinte fejezetről fejezetre váltogatják egymást. A szerteszét futó és számtalanszor összegubancolódó eseményeket Alicja személye fogja össze, nála találkozik minden szál, hogy aztán riporter módjára megdolgozza, szemügyre vegye azokat. „A munkám lényege, hogy történeteket gyűjtök, és kieresztem őket az emberek közé. Minden idegen történetet azzal bocsátok útjára, hogy boldoguljon egyedül. Ezzel véget is ér az én szerepem.” (60.) A riporteri metodika a cselekményépítkezésben is jelentkezik: beszélgetésről beszélgetésre ismerjük meg a szituációt, legyen szó a környék anekdotákban dús múltjáról, Alicja wałbrzychi emlékeiről vagy az eltűnt gyermekekről. „A történelem olyan, mint a riport. Minél többen jutnak szóhoz, annál teljesebb lesz a történet, és csak így lehet eljutni az igazsághoz arról, ami lezajlott.” (123-124.) Minden megszólaltatott szereplő egy vagy több önálló fejezetben meséli el a cselekmény szempontjából fontos, ám személyes történetét, ezek a fejezetek önálló egészként, egy-egy élvezetes novellaként is megállnák a helyüket.

Az egyes epizódtörténetek közül érdemes kiemelni a szegényfejtési próféta epizódtörténetét is: a gyermekek eltűnése miatti kétségbeesést és az általános hite vesztettséget ugyanis egy bányászbaleset túlélőjének hihetetlen története pótolja. A város lakói a váteszszerepben tetszelgő férfi hívei vagy ellenségei lesznek. A hrabali abszurditást idéző helyzetben a lappangó társadalmi feszültségek is terítékre kerülnek, amelyeket a szerző frappánsan egy másik felületen jelenít meg: fórumbeszélgetésen esnek egymásnak az egyet nem értők, így aztán minden tábort megismerhetünk. A személytelen konfliktusok a Mocsok I., II., III. címet viselő fejezetekben bomlanak ki finomkodást nem tűrő stílusban. „Régóta gondolkozom azon, hogy a szavak kezdetleges gonoszsága átváltozhat-e valódi erőszakká, és ha igen, hogyan.” (43.) A többnyire helyi lakosok között zajló, beszélgetéseknek nehezen nevezhető, hömpölygő véleményáradat a gyűlölködés és erőszak táptalaja. A szöveg jól érzékelteti a zaklatottságot, ahogyan hosszabb monológok esetében elmarad a központozás.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kadlót Nikolett, Kuk.hu, 2016. aug. 27.