A költőként ismert József Attila-díjas szerző, Győrffy Ákos egymás után két prózakötettel jelentkezett, legutóbbi címe A hegyi füzet.

„Megkezdtem ezt a füzetet.” Ezzel a mondattal kezdődik a könyv, amiből az „Isten nevében kezdem el”-jellegű felütés jut eszünkbe, vagyis hogy naplóról lesz szó. Nem tévedünk, valóban naplót olvasunk majd, keltezés nélküli följegyzéseket. Hamarosan világossá válik, hogy, miként a naplók zöme, ez se „belső használatra” készült, hanem a közönség számára, túl a hevenyészett bejegyzéseken, költői fegyelemmel és figyelemmel megfogalmazott szövegben hívja párbeszédre az olvasót a füzet. A napló nem csupán rögzít és közöl, önvizsgálatra serkent és az önmegismerés céljából sarkallja a szerzőt egyfajta belső, tudatalatti merülésre, hanem saját története is van. A megformálás története szerint a napló ugyanis egy világoskék fedelű füzet, amelyet a szerző egy feltört hétvégi házban talált, a házat kitakarította, időnként az ismeretlen tulajdonos lakhelyén időzik, és ír a füzetbe, hogy megtudja, voltaképpen mit keres ott. Illetve, mit keres önmagában. A világban. Innét kezdődik a napló metafizikai története: az idegen hétvégi házban töltött idő a szerzőnek egy külön életet jelent, elképzelt életének puritán terepét. A Börzsönyben álló épület ablakpárkányára szálló pillangó képe – „Egy mondatnyi lepke.” – mert egyetlen mondat papírra vetése után elröpült, a tisztaságot idézi a reggelenként nyitva hagyott ablakkal egyetemben a szerzőben, egyben keserű revelációt: „Ami bennem egyedül tiszta, az nem én vagyok.” (8. o.)

Az elképzelt élet helyszíne, az erdei ház, amit ideiglenes bitorlója mások előtt is nyitva hagy, meg maga az erdő, előhívja a valós élet reflexióit, a szorongást, a lehatároltságot, a menekülést, ami a szerzőnek az önmaga előtti rejtőzködésben kulminálódott, ennél fogva nem volt esélye önmaga megismerésére, amire talán a virtuális élete, a naplóírás ad alkalmat. Viszont, van-e egyáltalán esély a felejtésre és a gyógyulásra? A gyermekkori evidenciákat a felnőttkori kérdések és kételyek váltották föl az évek során, és kétféle perspektíva, a felnőtti és a gyermeki leginkább álmokban kopírozódik egymásra, mintegy sűrítménybe tömörítvén a tapasztalatokat, valahonnét az elképzelhetetlen jövőből vetítve hátra őket, pontos, egyben poétikus megfogalmazásban rögzítve a tépelődéseket: „Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valaki, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát. Másként, mint egyfajta őrangyal, nem tudom elképzelni. Némán áll a hátam mögött születésem óta. Éjsötéten csillogó, gyönyörű szemeivel figyel.” (15. o.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fekete J. József, Magyarszo.com, 2016. okt. 2.