Milbacher Róbert első prózakötetében elbeszélésvariációk rajzolják ki a falu határait. A Szűz Mária jegyesének szereplői beszélnek ugyanis mindenfélét, a közösséget maga a mendemonda tartja életben – s az is aprítja miszlikbe. A kocsmapultnál elvégre szégyen az okokról szólni, kényelmesebbnek tetszenek a következmény-anyázások. A PTE frissen Margó-díjjal kitüntetett docensével peremlétről és összegabalyodásról, világmegmentések közötti időről és egy rosszkedvű térről is beszélgettünk.  

Egy, az első regénye megjelenését követő interjúban arról kérdezték Szilasi Lászlót, hogy miként határozza meg magát – író-e, kutató vagy pedig tanár. Azt mondta erre, hogy ő voltaképpen egy szomorú szemű régimagyaros költészettörténész, a szépírás pedig bensőséges, külön ügy, óvott, titkos terrénum számára. Tanítasz és kutatsz te is, klasszikus magyar irodalommal foglalkozol. Kíváncsi lennék, hogy a szépírás iránti igény mikor jelent meg az életedben, s milyen helyet foglal el most, kevéssel az első prózaköteted megjelenését követően?

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy mindig is irodalommal akartam foglalkozni, aminek persze számos motivációja volt, illetve számos formája van. Emlékszem, gyerekkoromban Karinthy Frigyes gyerekkori naplóinak mintájára naplót vezettem, mert azt gondoltam, hogy így lehet valakiből író. Írtam novellákat is szőlőszagú szeptemberekről meg efféle eredeti szépségekről. Persze az íróvá válással egyenrangú cél volt számomra a válogatott focikapusság, a sakkvilágbajnoki cím, illetve a színészkedés. A Szegedi Egyetemen, mint minden irodalmi ambícióval rendelkező ifjú bölcsész, mi is alakítottunk egy kört. Ez volt a Czóbel Minka Társaság. Szerkesztettünk lapot is Hétvilág címmel, meg is jelent benne néhány versem. Olyan kínos Pilinszky-utánzatok, hogy azt nem lehetett folytatni, valahogy sürgősen tovább kellett onnan lépni. Az egyetemen aztán jobban érdekelt az irodalom értelmezése, mint az írása, és valahogy úgy maradtam. A jelentéskeresés mellett a túl erős igazságok felépülése és lebontása foglalkoztatott, illetve foglalkoztat mindmáig, ez jellemzi a tanári gyakorlatomat is. Szóval hogy a kérdésedre válaszoljak, mindig is írtam, de valahogy mostanra találtam olyan formát, amit vállalni is tudok.

A Szűz Mária jegyese egy fölbomlóban lévő közösség hosszú végnapjait örökíti meg, a kötet egyik másik szereplője pedig már-már ösztönlényszerűen viselkedik ebben a pusztuló világban. Miért a – látszólag eseménytelen – falut választottad?

Ebben a szövegben is ugyanazt csinálom, mint a tudományosnak nevezett diskurzusban, hiszen itt is az erős valóságkonstrukciók lebontása, újramondása izgat. A klasszikus irodalmi ismereteim meg lépten-nyomon visszaköszönnek a könyvben. Hol tudatosan, hol pedig tudattalanul. Azzal nem értek egyet, hogy a falu eseménytelen volna, azzal meg pláne nem, hogy ösztönlények lennének az általam ábrázolt szereplők, legalábbis nem negatív értelemben. Szerintem a falu az emberi létezés teljes spektrumát felöleli – engem az érdekelt, hogy mi történik, ha a civilizáció szövete széthasad. Mi marad akkor, ha nem fedjük le az érzelmi, ösztönös, misztikus antropológiai igényeinket a hivatalos, nagyobb kultúra hatalmi válaszaival? A falu itt annak a peremhelyzetnek a metaforája, amit nem sikerül a hivatalosságnak akkulturálni. Mert a kultúra nemcsak a boldog szerelemben hullik le rólunk, hanem minden peremhelyzetben. A kérdés, hogy utána marad-e valami. Az én válaszom az, hogy marad, és igazából erről a maradékról érdemes szerintem beszélni.

A kötet történetei egymásba gabalyodnak, hogy elbizonytalanítsanak minket, olvasókat. Beszélnek sokfélét, s éppen ez fedi el az igazságot. Végső soron – akárcsak, mondjuk, Mikszáthnál – a pletyka szervezi a könyv narrációját. A falu az emlékeibe kapaszkodik, csakhogy többnyire rosszul emlékszik. Te hogy gondolsz a Szűz Mária jegyesére, novellaciklusként vagy regényként?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vass Norbert, Kortársonline.hu, 2016. okt. 18.