Első közelítésre úgy tűnhet, a Taligás magán viseli mindazokat a megkülönböztető jegyeket, melyek Darvasi László regényírói stílusára jellemzőek, melyek egy írást Darvasi-regénnyé tesznek. Ahogy A könnymutatványosok legendájában és a Virágzabálókban, a téma ismét történelmi: az események az 1728-as szegedi boszorkányperek körül forognak. A helyszín is ismerős: a történet során voltaképpen a címszereplő útitársául szegődünk, s elkísérjük Bécsből Budán keresztül a Tisza partján fekvő szabad királyi városig. A világ ugyancsak mágiával átitatott (még ha nem is oly mértékben, mint Darvasi első két regényének világa), melyet egy rejtélyes logika irányít; az elbeszélés nyelve inkább költői, semmint tudósító, a megszólaló nemcsak közvetíti az eseményeket, hanem külön hangsúlyt fektet a mondandója esztétikai megformálására – és még sorolhatnánk.

Így aztán mindazok, akik valami esszenciálisan újra számítanak a Taligástól, akik a Darvasi-regényvilág fejre állításában reménykednek, akár el is kedvetlenedhetnének. Ne tegyék! Az ismerős játékrend mellett ugyanis számos újszerű, kísérletező megoldással is találkozhatunk. Ezek közül a leglátványosabb talán az elbeszélői pozíció radikális megváltoztatása: a szerző első két regényében nagyrészt egy külső nézőpontú egyes szám harmadik személyű narratíva érvényesül, a Taligás elbeszélése viszont ennél látszólag sokkal személyesebb, hiszen a történetet a címszereplő meséli el. Már önmagában azt izgalmas nyomon követni, hogy ez a megoldás milyen változásokat von maga után – ám még érdekesebb talán az, hogyan rendezi át, hogyan helyezi új viszonylatba az előző két regényből megőrzött (a regényvilágra és az elbeszéléstechnikára jellemző) sajátosságokat ez a módosítás.

Ez a váltás leglátványosabban a történetvezetést érinti: Darvasi a burjánzó, szerteágazó regényszerkezetet egy általában időrendben, egy szálon futóra cseréli le (az időrendet komolyabban csak az első, Már majdnem vége című fejezet töri meg). A cselekmény középpontjában a vándor könyvárus, mesemondó Taligás áll, a világot végig az ő szemével látjuk. Ez nemcsak egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy csak azokról az eseményekről szerzünk tudomást, melyekről ő is értesül, melyeknél jelen van – a tudata nemcsak az információk, hanem az érzékelés, a benyomások szintjén is megszűri a külvilágból érkező jeleket. Taligás személyiségének meghatározó összetevői, a félelem és a fenyegetettség érzése döntő szerepet játszik abban, hogy az olvasó milyen képet kap a regény világáról.

A fenyegetettség a legtöbb esetben konkrétan a testi bántalmazástól való fenyegetettséget jelenti, melytől Taligás, úgy tűnik, joggal tart, hiszen vándorútja során nem egyszer megesik, hogy ellátják a baját, vagy hogy alapos verést helyeznek számára kilátásba. Bizonyos esetekben ez teljesen érthető: amikor például Szegeden felkeresi Miller, „a nagy hatalmú, haragos pék” házát, tudhatja, hogy a tűzzel játszik, nem is lepődik meg, amikor a helyettes városbíró azzal tesz pontot a beszélgetés végére: „Tűnjön el innen. Azonnal. Vagy agyonveretem, Taligás. S valóban két péklegény lép ki a házból […]. Leng a kezükben a péklapát […]. Szívesen szétvernék a fejemet.” (264.) Máskor viszont még ennyit se kell tennie, hogy bajba kerüljön: amikor Bécsből Grinzing felé tartva megállítja két katona, a taliga felületes átvizsgálása után „a strázsások” rögtön azon kezdenek tanakodni, „ellássák-e a baját, törjék-e csontját, okozzanak-e testének mindenféle véraláfutásokat, ficamokat, zúzódásokat.” (77.) Aztán útravalóul azért csak seggbe rúgják, de úgy, hogy még napokig sajog a feneke. De Taligás gondolatai a közvetlen bántalmazásokat leszámítva is gyakran a rá leselkedő veszélyek körül forognak.

Ráadásul az időről időre rátörő rohamait is úgy beszéli el, mintha a testét borító zúzódásokat nem az eszméletvesztés és a rángatózás, hanem ismeretlen gonosztevők okoznák. Annak eldöntését, hogy a horzsolások, a felrepedt száj és a bedagadt arc verekedés vagy egy epilepsziaszerű betegség következménye-e, a regény sokáig függőben hagyja, s csak apró jelekből következtethetünk rá, hogy inkább az utóbbiról van szó. Egyrészt Taligás és más szereplők is utalnak rá, hogy a sérüléseknek valamilyen betegséghez van közük: „az ő ütlegük nem ilyen, az én csillogó-villogó, varázsos nyavalyatörésem.” (36.) – jelenti ki például a történet elején a könyvkereskedő; később Hansi így faggatja az elbeszélőt: „Bántották, uram? […] Megint magára tört a nyavalya?” (64.) Másrészt Taligás is bizonytalan abban, hogy kik a támadói, hogy vannak-e egyáltalán támadói („Láttál olyanokat, akik vernek engem?” [131.] – kérdezi például egyik útitársától, Barbarától), ráadásul néha olyan helyen „ütik le”, ahol két útitársát, Juliust és Barbarát leszámítva senki sincs a közelben. Amikor pedig mások előtt tör rá a roham, úgy tűnik, a környezete nem látja a támadóit: „néhány évvel ezelőtt Kassán volt dolgom, és szavalás közben jöttek a disznóbőr csizmák. Meg a hófehér öklök. És amikor némi hentergés, ordítás, habköpés után magamhoz tértem, mert rövid volt a verés, körbeálltak az emberek engem […]. S ahogy fölálltam, fölordítottak, bravóztak, hallelujáztak. Ölelgettek.” (140.) Mindezek miatt egy idő után nehéz eldönteni, mennyire veszélyes is a regényben ábrázolt világ: valóban minden sarokból pofonokra, ökölcsapásokra kell számítani, vagy az elbeszélő szorongása nagyítja fel a fenyegetéseket.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hlavacska András, Kulter.hu, 2016. okt. 27.