Az embereket Györffy Ákos könyvében is az érdekli, mi van az emlékezeten túl? Nem a faktumok, a konkrét történetek, mert azok nem mondanak önmagukban semmit. Inkább a szemlélődő maga is szerzőjévé akar válni annak, amit megért.

Oravecz Imre ajánlójából ki is tűnik a szellemi rokonság a Távozó fa önfelfaló archívuma és A hegyi füzet sors-tablója között: „Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik. Egy alkalommal egy feltört hétvégi házikóban üres füzetet talált és abban rögzítette gondolatait, emlékeit, álmait, félelmeit. Fáradhatatlanul vizsgálja önmagát, és többek közt azt állítja, hogy ami tiszta bennünk, az sem mi vagyunk. Ennek ellenére szembe kell néznünk magunkkal, a megtisztulás reménye nélkül is.”

Győrffy Ákos műve, „mintha eleve emlék formájában, múlt időben jött volna a világra.” Önmagából láttatja azt, ami megmutatja magamagát. „Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.” (Prédikátor könyve 3. 15.) Ez a paradoxon élteti azt a fajta hozzáállást, ami a közös időtől megszabadult egyének spirituális világa.

„Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt. És ezzel együtt persze arra is, miért kerestem egész életemben az ehhez hasonló helyeket. Egy asztal, két szék, vaskályha, egy földre terített matrac. Gyertyák, petróleumlámpa. Az eresz alá kiraktam egy hordót, hogy legyen vizem, ha itt vagyok. De csak keveset vagyok itt. Illetve nagyon is sokat. Van egy életem, amit itt élek.”

Az ihletett, inspirált lény erudíciója szerint ítél. Győrffy Ákos ilyen. A dolgok leírása, mint összeszedődés, segít érvényesíteni a múlt jogait. Az önmagánál mindig fiatalabb pillanat átörökítése ebben az esetben nemcsak szertefoszló permet, elszálló pára, hanem a másik arcára rávetülő fény. „Az ablakpárkányra lepke szállt, de csak addig volt ott, ameddig ezt a mondatot leírtam. Egy mondatnyi lepke. A kora reggelek áldása.”

A hajléktalanok mesélnek, elbeszélnek és asszociálnak. Autistákat megszégyenítő az érzékenységük, elesettségük mögött azonban iszonyú erővel dobog-lüktet a kitörni akaró kifejezésvágy. Bizonyos szempontból szellemibb életet élnek, mint az átlag. Vagy mint az elit. Kénytelenek leszokni a televíziózásról, ami köztudottan megöli a gondolkodást. A természettel közvetlen kapcsolatban állnak. Istenről nemcsak hallottak, hanem naponta beszélgetnek vele. „A tenger egy terítő. A bolygó szinkronfelépítése azt jelenti, hogy végül is minden forma a keresztfára vezethető vissza.” Mondja az őrült, aki hasonló mentalitással éli hétköznapjait, mint Márk vagy Lukács apostol.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kántor Zsolt, Litera.hu, 2016. október 28.