Ha könyvválasztásra kerül a sor, kétféle ember létezik: a búvár és a szűz olvasó. Az előbbi minden lehetséges információt elolvas a könyvről (fülszöveget, ajánlást stb.), mielőtt elkötelezné magát egy-egy kötet mellett. Az utóbbi, a szűz olvasó a primer szövegnek tartogatva magát, egy regény elolvasása előtt már-már babonásan kerüli a hosszabb paratextusokat.

Hogy akkor mi alapján dönt? Szerző, borítószín, a borító tapintása szerint, vagy esetleg néhol bele-beleolvas a szövegbe. A magam részéről én egyértelműen az utóbbiak közé tartozom. Korábbi tapasztalataim (Tánciskola, Mellettem elférsz) után már a Grecsó Krisztián-brand is elég lett volna, hiszen ki ne szeretné más sorsában saját nyomorát felfedezni/eltemetni, mégis beleolvasással kezdtem. Jellemzően ilyenkor a legelső és a legutolsó mondat kerül sorra.

Így kezdődik a regény: „Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit.” (5.) És így zárul: „nyílik az ajtó, tárul fel a ragyogás, amikor elmegy az áram, sötétségbe borul minden, és egy pillanatra a dermesztő sikítás előtt, gyönyörű csönd lesz” (289.).

Ez bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, élvezettel fogom olvasni Grecsó új szövegét. Még vetettem egy pillantást az Egy családregény mozaikjai alcímre, majd ettől rögtön eltekintve nekiláttam a novelláknak. Gondoltam én. Az első négy történetig még nyugalommal és lelkesedéssel olvastam a keserédes magyar valóságról szóló elbeszéléseket. Körülbelül ezen a ponton derül ki, még a szűz olvasó számára is (és főleg neki), hogy a szövegek szorosabb viszonyban vannak egymással, mint ahogy elsőre gondolta: a szereplők – említés szintjén, vagy éppen az adott novella énelbeszélőjeként – életük különböző szakaszaiban visszatérnek, zökkenőmentesen közlekedve a történetek között. Az ötödik, Ahol a lélek című elbeszélés az első, amelyben ismerős névre lehetünk figyelmesek: „Én vagyok az, Vera, Vera, Vera” – szól a novella első mondata (98.), és Grecsó univerzumában nincsenek véletlen elnevezések: „Az asszonynak könny szökik a szemébe. Vajon micsoda nő lett az ő Verácskájából, a kicsi lányából, akit otthagyott a kórházban, akiről egy férfi kedvéért lemondott?” (41.) – szól az első elbeszélés egyik részlete, Károlyiné szájából.

Az ezután következő novellákban pedig sorra visszalopakodnak az ismerősen csengő nevek: Szoloványi, Darida, Dániel, Bernát, Vera, Juli, Éva, Márti, Máté, Iván, Tamás. Kiderül, hogy a fragmentumok egy régen szálaira foszlott, de valamiképp mégis visszafejthető fali szőttes részei. Az olvasó mankók híján kénytelen nyomról nyomra botorkálni végig (előre és visszafelé egyaránt) a szövegen. A Jelmezbál stratégiája még az élvezetből olvasótól is olyan nagyfokú befogadói aktivitást követel meg, mintha hivatásos szövegelemző lenne. Nemcsak a karakterek tűnnek el és fel Grecsó regényében, de a tér és az idő is oszcillálni látszik. A történetek nagy része egyfajta időtlen magyar valóságban, valamikor a hetvenes évektől napjainkig játszódik, és sokszor mindössze egy-egy elejtett célzás segíti az idő behatárolását, mint a Nemzeti Dohánybolt feltűnése vagy „egy viszonylag új Bee Gees cédé” (262.), illetve a szereplő egy-egy kósza megjegyzése a korára („néni az anyád, mondogatja ilyenkor Vera magában, meg persze nyugtatja magát, hogy nem úgy gondolják, […] falun előbb gyerek vagy, utána meg néni, nincs átmenet, nő meg férfi” [258.]). Azon kapom magam, hogy kis papírokra családfákat rajzolok, mellé a karakterek hozzávetőleges születési idejével. Áthúzom, újraírom. Tökéletes kép még a végére sem áll össze, mindig marad valami megragadhatatlan, kizökken az idő, talán azért, mert hajlamos vagyok nosztalgikusan jelenként értékelni a mostanra félnemzedéknyi távolságba csúszott kora kétezres éveket is.

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Réti Zsófia, Kulter.hu, 2016. nov. 14.