Három évvel a kortárs magyar költészet leglájkoltabb verseit egybegyűjtő ezt is el (Magvető, 2013) és kettővel egy kézzel rajzolt gyerekkönyv, a Négyeshatos (Magvető, 2014) után új kötettel jelentkezik Erdős Virág. A világító testek rímtelen szövegei mellé 100 saját fotó és 100 GPS-koordináta került, amelyek egymást kiegészítve és egymásra reflektálva rajzolják ki napjaink lerongyolódott, klikkekre szakadt Budapestjét. Ha az ezt is el rímeit tüntetéseken skandálták, az új könyv hosszúmondatai és verstöredékei óriásplakátra kívánkoznak, hogy felhívják a figyelmet az utcasarkon üldögélő problémára, ami mellett akkor is hajlamosak vagyunk elsétálni, ha a szemünkbe világít. A világító testek szocreál irodalom, amelyben a szoc nem a szocialistára, hanem a szociálisra utal, omladozó térinstalláció és keserű városdiagnózis, mintha a My Budapest Photo Project keretében nemcsak a hajléktalan, de a költő kezébe is fényképezőgépet nyomtak volna. A borítót díszítő graffitit azóta lefestették, metafora lett belőle, mint szinte mindenből, ami szembejöhet a Dunakorzó és a nyolcadik kerület között, a kerekét vesztett gurulós bőröndtől a szülészet előtt bagózó kismamáig.  Erdős Virágot Budapesthez való viszonyáról, az írástudó felelősségéről és az egymással érintkezni képtelen terekről kérdeztük.

Igen, és emiatt biztos vagyok benne, hogy hatalmas csalódást fog okozni mindenkinek, aki az ezt is el egyszerűbb, hagyományosabb és látványosabb verseire volt ráállva. Pedig szerintem csak a megszólalás módja változott, kicsit talán összhangban azzal, ahogy a körülöttünk lévő világ. Amikor hirtelen rád kattintják a zárat, akkor először reflexszerűen dörömbölni kezdesz, kiabálsz és megpróbálsz minél nagyobb zajt csapni. Ez volt az ezt is el. Aztán egy idő után elcsendesedsz, elkezdesz gondolkodni azon, hogy mégis hogy a fenébe jutottál ide, és főleg hogy hogyan lehetne innen kijutni. Tapogatni kezded a falat, mondjuk így. Kábé ez a tapogatózás a világító testek.

Bizonyos elemei a Lenni jó (Magvető, 2000) világát idézik, ám azok a dolgok, amiken 2000-ben még lehetett nevetni, vagy legalább kínunkban mosolyogni, ma már egy kicsit sem tűnnek viccesnek.

Témáját tekintve a Lenni jó (2000) és az azt követő Másmilyen mesék (2003) ugyanarról próbált beszélni, mint amiről később az ezt is el és a világító testek, csak még más oldalról közelített. Ott  a saját, jól kipárnázott kis középosztályi életem terein belül próbáltam meg láthatóvá tenni azt a nagy adag közönyt, önzést és elzárkózásra való hajlamot, ami a mostani, kiélezett társadalmi helyzetben szerintem abszolút törvényszerűen termelte ki a maga áldozatait. Az ezt is el és a világító testek viszont már magukra az „áldozatokra” figyel – márpedig az ember a saját hülyeségén még szívesen viccelődik, de a más baján már nem annyira. Pláne úgy, hogy ezek a bajok nem valamiféle természeti csapás, hanem nagyon is emberi döntések, hogy ne mondjam: „választások” eredményeképp álltak elő. Persze nem azt állítom, hogy bármelyikünk személy szerint okolható lenne azért, hogy újra „hálnak az utcán”, és egyáltalán, hogy a mai Budapesten, a mai Magyarországon ilyen elképesztően sokan élnek nyomorban, jogfosztottságban és kirekesztettségben, de az, hogy az idáig tartó időszakot mi magunk mégiscsak jó pozíciókból indulva, relatíve kényelmes körülmények között és többé-kevésbé „gondolkodó emberként” csináltuk végig – magyarán hogy cirka  huszonöt éve „megyünk el” egymás mellett az utcán –, szóval ez azért mégiscsak felveti a személyes, de legalábbis generációs felelősségünk kérdését. És mindezt mondjuk igazán őszintén és kíméletlenül végiggondolni tényleg nem valami nagy mulatság.

(esélyegyenlőség)

itt mindenki

gurulós bőröndöt húz ő is egy

gurulós bőröndöt húz csak ennek

nincs kereke

47.4978899347, 19.0477797389

A kötet nagy részében leginkább az otthonod, a nyolcadik kerület és környékén mozogsz, figyelsz, érzékelsz. A perspektívád sokszor térdmagasság alá esik, olyan, mintha úgy sétálnád végig a privát Budapestedet, hogy közben folyamatosan lefelé nézel. Milyen a viszonyod a várossal?

Egy Garaczi-interjúban olvastam, hogy ő a regényeket megelőző kisprózáival tulajdonképp próbafúrásokat végez. Ez tetszik, úgyhogy lopom: ez a száz kis-budapest vers részemről megannyi próbafúrás és gyors-analízis – látszólag csak a városról, de valójában úgy ámblokk a komplett közös életünkről. Nem azért nézek lefelé, mert az a perverzióm, hogy minél szarabb, minél mocskosabb, minél „földközelibb”, annál jobb, hanem mert minden tekintetben a dolgok mélyére szeretnék látni. Mondjuk egyelőre gőzöm sincs, hogy mi ez az egész, maximum gyorsreagálású teóriáim vannak. Bár azt azért erősen ambicionálom, hogy ezek a sugalmazott teóriák minél biztosabban átmenjenek.

Mennyire azonosulsz a térrel, ahol élsz? Van például kerületi identitásod?

Szerencsés vagyok, hogy pont a nyolcadik kerületben lakom, mert itt egyelőre még nincsenek végérvényesen leosztva a terek. Legalábbis még folyik a harc. És ebbe a harcba még, ha szimbolikusan is, de be lehet szállni. Amikor úgy mész végig a Diószeghy Sámuel utcán, hogy tudod, hogy itt napokkal ezelőtt kilakoltatások zajlottak, akkor azért egy pici méltóságot ad a tudat, hogy ugyanazon a napon AVM-es (A Város Mindenkié – a szerk.) fiatalok üldögéltek a küszöb előtt és mindenféle retorziót bevállalva próbálták meg feltartóztatni a kerület mélyen rasszista és szegényellenes városrendezési koncepciója jegyében eljáró végrehajtót…   

Abból, hogy az ezt is el után egyfajta kulturális megmondóember szerepet próbáltak rád erőltetni, egyenesen következik, hogy az új kötetben ennyire mást csinálsz?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rostás Eni, Könyves.blog.hu, 2016. nov. 19.