Ugyanaz a súlyos ég, ugyanaz a zene és szinte ugyanazok a magukba dermedt pillanatok jelennek meg Krasznahorkai László új könyvében, mint az első alkalommal 1985-ben megjelent Sátántangóban. Ebben az időtlenségben rejlik ennek az apokaliptikus szatírának a félelmetessége. A Báró Wenckheim hazatér – s ebben a kritikák egyhangúlag egyetértenek – összefoglalás és valaminek a lezárása: akár a Sátántangóval kezdődő (reménytelen) metafizikai sóvárgásé, akár a Háború és háború, a Seiobo járt odalent vagy a Megy a világ gigantikus leltáráé.

A történet egyfajta távoli tisztelgés többek között Beckett Godot-jának terei vagy éppen Márquez Macondója előtt. Egy meg nem nevezett (bár a városrészek és az utcanevek alapján egyértelműen Gyuláról, a szerző szülővárosáról van szó), Körös-parti, Viharsarok-beli és huszonegyedik századi város várja, üdvözli „demokráciájának végétˮ, azaz bárójának hazatértét. A fő és egyetlen információforrásuk a Blikk nevű sajtóorgánum, amely szerint a báró mérhetetlen vagyonát érkezik szétosztani. Ennek megfelelően el is készül (egy nap alatt) a báró búskomorságát oldani hivatott ünnepi műsor, a tökéletes politikai giccsparádé. A helyi (erőszakos és önjelölt) rendfenntartók beszereltetik a motorjukba a „Madonnátˮ játszó dudákat, az asszonykórus meg nagy keservesen próbálja megtanulni (bár sehogy se megy a fejükbe a dallam, hiszen az nekik olyan idegen, mintha „a Hódon szörözték vónaˮ) a Mért kell hogy sírj… Armengítát. Van „üvöltve-tüsszögő versenyˮ és „csirkefarhát-hajító versenyˮ, beszédet mond minden városi vezető. Az állomási üdvözlőbeszédek témája természetesen az, hogy ki hogyan tervezi elkölteni a báró vagyonát. Még az árvákat is kiköltöztetik a kastélyból, hátha a báró visszaigényelné azt.

A valóságban viszont a Wenckheim család menti ki Buenos Airesből a bárót, megmentve ezzel a család hírnevét is, mivel az mindenét elvesztette szerencsejátékban. A báró egyedüli mozgatója viszont egy negyven évvel ezelőtti szerelem emléke, ami Mariettához, azaz ma már csak a hatvanvalahány éves, idegenforgalmi irodás Marika nénihez fűzte. De hát a jelen Magyarországa nem éppen az a hely, ahová bárkinek (akár a bárónak is) menekülni lehetne. Hazatelepülni, pénzt hozni, és ezzel hálát adni az óhazának, azt annál inkább. A báróra való véges/végtelen várakozás, a helyszínek emlékjellege, a filmes vágások, a megdermedő képek, szituációk, a sejtés, hogy mindez valami borzasztót jelez előre, egy pillanatra sem enged megfeledkezni akár Tarr Béla filmjeinek monokróm díszleteiről.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabó Lovas Emőke, Dunszt.sk, 2016. nov. 30.