A Jégvágó című 2013-as Centauri-regény elbeszélő hősének éles nyelvű nagyanyja mondja Hemingway Nobel-díja kapcsán: „Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa.” A tizenkilencedik századi és huszadik század eleji amerikai klasszikusokra, Herman Melville-re és Jack Londonra voksoló nagyszülő kritikai vénáját megöröklő, egyúttal az 1951-ben megjelent Zabhegyező zabolátlan Holden Caulfieldjére emlékeztető unoka, Dan Coolbirth sem tartózkodik a keresetlenségében nagyon erős, irodalmon kívüliségével zsigerien irodalmi, szélsőségesen szenvedélyes („kifordult a belem is”) bírálattól akkor, amikor „Mrs. Jack London” életrajzi művéről beszél, amelyben a szerző „az egekbe ajnározza a férjét, miközben árva szót sem ejt a forró helyzetekről”, tudniillik hogy „isteni Jackje” mellett olykor „félrekúrt”, és „némelyeket le is szopott”. Végül még regényes fordulatok után az derül ki Dan számára, hogy a fiatal Jack London az ő San Franciscó-i könyvtáros dédnagyanyjának, Ina Coolbirthnek volt a szeretője, következésképpen apja a törvénytelenül született John Coolbirthnek, az ő nagyapjának — és egyúttal elbeszélő hőse az új Centauri-regénynek, a Jákob botjának. Vagyis összeáll a káprázatos genealógia: „Ezek szerint Jack London a dédapám! Jack London egyenes ági leszármazottja vagyok. Hitted volna? Én, a töketlen.”

A vérségi sor pedig csak még inkább erősíti Dan vad szépirodalmi vonzódásainak és választásainak irányát, hagyományválasztásának ívét, a Moby Dick Melville-jétől a self-made man Jack Londonon át a Zabhegyezőt jegyző J. D. Salingerig, amelyet az olvasó továbbvezethet akár egészen a fésületlen Charles Bukowski prózájáig is. Az összetett amerikai valóságnak elkötelezett, mivel a természet és a civilizáció egymásmellettiségének tapasztalatát bőséggel kiaknázó, továbbá egyszerre társadalomábrázoló és kalandgombolyító, nem utolsósorban élőbeszédszerű látás- és fogalmazásmód jellemzi a Jégvágóban és a Jákob botjában felidézett és újrahangszerelt irodalmiságot, még ha nagyon eltérő formákban is. Új regényében Centauri nem kívánja továbbvezetni az említett amerikai irodalmi folytonosságot, hanem inkább visszatér a kezdetekhez: a Melville-regényt ajándékozó Coolbirth dédnagymama és a Melville-regényt olvasó John Griffith, a későbbi Jack London titkos kapcsolatának sűrű időszakához, amely szerelmeken, csavargásokon, börtön- és matróztapasztalatokon keresztül vezet egészen a szépírói pályakezdésig, miközben a szerző szabadon gazdálkodik (ahogyan a kolofon oldalán olvashatjuk) bizonyos London-motívumokkal és -vendégszövegekkel, valamint az özvegy Charmian Kittredge London visszaemlékezésével.

A két regény kapcsolódásának örömével együtt jókora — egyeseknél még az is lehet, hogy csalódással érintkező — meglepetés éri az olvasót. Hiszen teljességgel eltérő ritmusban és hangfekvésben íródott a klasszikusabb ívű, kiegyensúlyozottabb retorikájú Jákob botja, mint az akcionista iramával, laza sódernyelvével mindvégig lebilincselő Jégvágó. Amennyiben az élőbeszédet mímelő hős ezúttal ráérősen, a távlatos mesemondás kényelmességével, hosszú kifejtésekkel és lassításokkal, vagy éppen alkalmi sűrítésekkel és gyorsításokkal kalauzolja végig olvasóját (vagy inkább hallgatóját?) a regény bő hatodfélszáz oldalán. Nagyon más elbeszéléstérben bontakozik ki tehát Jack egységes ívű, tizenkilencedik század végi nevelődéstörténete, mint Dan egyetlenegy fordulattal tagolt, ezredfordulós hányattatástörténete. Ráadásul a fegyelmezetlenebb hanghordozású Zabhegyező helyett most a hagyományosabb ízű London-próza volna az igazodási pont. Noha a két Centauri-mű között — különösen az ezredforduló környékére tájolt Jégvágó irodalmiságának, irodalom-felfogásának fényében — érzékelhetünk valamiféle folytonosságot, kölcsönösséget, párhuzamosságot, nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló áthallásokat. És csak néhány példa a legnyilvánvalóbbak közül: San Francisco mint kiindulópont; a Chieka nevet viselő japán örömlányok, valamint a Téa illetve Dowanhowee nevű indiánlányok mint mellékszereplők; a Moby Dick mint a vérrokon elbeszélő hősök kulcsolvasmánya… Továbbá mindkét kötetcím egy-egy gyilkos tárgyra utal. De míg az agyroncsoló lobotómia során alkalmazott jégvágó a személyiségtől való megfosztás eszközéből lesz végül a főszereplő misztikus jellegű hazatalálását szimbolizáló lékvágás eszközévé (a korábbi regény Montanában játszódó zárójelenetében), addig a rozsdamentes acélpengét rejtő Jákob-bot mindvégig megmarad annak, ami. És míg a Jégvágó Danje a regény kétharmadánál bekövetkező fordulat során válik véletlenül gyilkossá (egy pisztollyal), addig a Jákob botja hőse az utolsó oldalakon követ el kényszerű gyilkosságot (a címadó tárggyal). Az indiánlány Téával kéjesen jég alá merülő (és egyúttal a halálban varázslatosan újjászülető) Dannel szemben Jack végül életben marad — gyilkosként, mintegy a létezés iszonyatos tapasztalatának kellős közepén; ami aztán forrása lesz az írásnak, az irodalomnak, az ő jellegzetes (életes-halálos, mitikus-kalandos, természetközeli-küzdelmes…) irodalmiságának. És csak néhány műcím-párhuzam a mintaadó Jack Londontól: A vadon szava; Az élet szerelme; Megölni egy embert…

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, Műút.hu, 2016. nov. 30.

Megjelent a Műút 2016057-es számában