Milbacher Róbert Margó-díjas kötetének, a Szűz Mária jegyesének sikerét sok minden indokolja. A laza, mégis dinamikus kötetszerkesztés, az egyes novellák jól megformáltsága, kereksége rendkívül élvezetessé, könnyen olvashatóvá teszik a művet. A novellafüzér önállóan is olvasható, rövid történetei majdnem összeállnak egy regénnyé, de aztán mégsem. Műfajilag éppen ezért nagyon izgalmas a kötet, hiszen nehéz eldönteni, hogy novellákkal van dolgunk, vagy egy nagyon töredezett, sok kihagyással, utalással dolgozó regénnyel. A kérdés persze költői, hiszen maga a szerző is több interjúban hivatkozik Mikszáth Kálmánra mint választott elődre, így tudható, hogy A jó palócok és a Tót atyafiak szerkesztési elve köszön vissza a Szűz Mária jegyesében is. Milbachernél az egyes történetek és a kötet egésze is olyan témákat hoz felszínre, amelyekkel egyszer mindannyiunknak számot kell vetnünk: a titkok működésmódjával, a traumák, tabuk közösségre való hatásával, az egyén saját felelősségével és azzal, hogy mit kell/kéne együtt hordoznunk, vállalnunk, feldolgoznunk. Van-e az egyéni sorsoknak valami célja, és hogyan válik ezekből kollektívum? Hogyan, mitől marginalizálódik az egyén és/vagy az egész közösség? Mi a szerepe a hitnek, a transzcendensnek mindebben?  A felvetődő problémák általános jellegével összhangban van a választott miliő meghatározatlansága, kereteinek bizonytalanítása. Annyit tudunk, hogy valamikor a Kádár-korszakban vagyunk, egy magyar faluban. Tájékozódási pont a tanács, a pártbizottság (ami még a könyv utolsó lapján is megjelenik, tehát a rendszerváltásig nem jutunk el időben), a besúgó-gyanús szereplők, illetve egy helyen a pénz leírása (Ady Endre képe az 500 forintoson) – de igazán pontos idő- és helymegjelölés nincsen a könyvben. Nyilvánvalóan ez sem véletlen, hiszen a Szűz Mária jegyese nem kifejezetten (vagy legalábbis nem elsősorban) szociográfia, sokkal inkább látlelet egy a valóságról szinte teljesen levált, a hatalom által mégis elnyomott, a belülről (valószínűleg kívülről is) értelmezhetetlen rendszerben még csak nem is vergődő, hanem stagnáló vidéki közösségről, ahol az emberek kommunikációra való képessége lassan elsorvad, végképp ellehetetlenül.

„A másokért való beszéd szolgálatába állított nyelv a kötet etikai alapállása” – olvashatjuk Gaborják Ádám laudációjában a könyvesblogon. Érzésem szerint az egész mű központi kérdése voltaképpen maga a nyelv, annak működése, pontosabban működésképtelensége és ennek a működésképtelenségnek a következményei.

A Szűz Mária jegyese szereplői attól lesznek végérvényesen magukba zárva, hogy szinte teljesen képtelenek a kommunikációra. A nyelv mint eszköz nem áll rendelkezésükre. A legtöbb kritika kiemeli, hogy a történet térben két helyszín között oszlik meg, a kocsma és a templom profán, illetve szakrális terei között. Mindkét helyszínt tekinthetjük a nyelv szempontjából kiemelten fontosnak. Mind a kocsmában, mind a templomban a beszéd, a beszélgetés hozza össze az embereket. A helyszínek a nyelven keresztül keverednek is, Bizdó Józsika például a könyv végén már a kocsmában akar „prédikálni”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zsembery Borbála, Bárkaonline.hu, 2016. dec. 7.

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában