Nemrég monográfiát írt a nemzetvezetőről, és most sajtó alá rendezte a börtönaplóit. A nagy munka évtizedei alatt a családjába szinte beköltözött Szálasi Ferenc. Karsai László történésszel beszélgettünk.

Eörsi István írt egy emlékezetes könyvet, a címe így szólt: Időm Gombrowiczcsal. Nos, ha te memoárt írnál, felteszem, ezt a címet is adhatnád neki: Időm Szálasival. Tényleg, mióta foglalkozol vele?

Ha nem is megszakítás nélkül, de talán a napot is meg tudom mondani, mióta, valamikor 1986 májusában kezdtem el. A helyszín elég drámai, a Gyáli úti kórház belosztálya, ahol apámat műtötték. Ott is, a kórházi ágyon is olvasta a Szálasi-per géppel írott jegyzőkönyvét, a Reform Kiadó nagyon nagy ívhonoráriumot ígért neki, ha sajtó alá rendezi. Apámnak rossz előérzetei voltak, félt a műtéttől, és azt mondta, a vaskos dossziékra mutatva, hogy már elég sok jegyzetet készített, „innen már te is be tudod fejezni...”

Így is lett, ő Csernobil után pár nappal meghalt – műtéti szövődmények, orvosi műhibák sorozata, a kezelőorvosát eltiltották a további praktizálástól, szerintem le kellett volna csukni hanyagságból, gondatlanságból elkövetett emberölésért. Én meg elkezdtem a sajtó alá rendezést. A Szálasi-per végül 1988 karácsonyán jelent meg, 33 ezer példány elfogyott belőle, összesen 60 ezer példányt adtak ki. Amikor aztán Pozsgay a következő év januárjában kijelentette, hogy 56 népfelkelés volt, többé egyetlen példányt sem lehetett a kötetből eladni, mindenki csak 56-os könyveket vett. Hát, így kezdődött kapcsolatom Szálasival.

Apád, Karsai Elek ugyancsak jeles történész volt. Erre szokták azt mondani, hogy nem az ember választja a témát, hanem a téma az embert?

Nem volt teljesen idegen nekem Szálasi és rezsimje, akkor már három éve kutattam a magyar cigányholokauszt történetét, amelynek legvéresebb fejezetei a nyilas rezsim idejére esnek. Egyébként ezt a témát is apám adta, az ő ötlete volt. Voltam már a Fővárosi Levéltárban, kutattam népbírósági anyagokban, de még „igazi” forráskiadványt nem mertem készíteni, nem írtam a kötethez előszót, bevezető tanulmányt, alig félszáz lábjegyzetet készítettem, és egy rövid annotált névmutatót. Úgy éreztem, az „igazi” forráskiadványt apámnak kellett volna megcsinálnia, ő tudta volna megírni, megszerkeszteni.

Néha álmodom vele, még most, harminc évvel a halála után is. Mindig ugyanazt, nagyon jó álom: ülök vagy állok valahol otthon, a lakásomban, és egyszer csak bejön az ajtón, és megkérdezi, hogy miben segíthetne. Végtelenül megkönnyebbülök, megörülök neki, egy-két álmomban még szemrehányást is teszek, hogy miért nem jött vissza hamarabb, de hamar elkezdjük felosztani a munkát, ki, mikor, mit ír meg a magyar holokauszt történetéből, melyik forráskiadványt melyikünk adja ki, mit csinálunk meg együtt. Aztán keserű az ébredés, hogy még mindig, 30 év után is egyedül vagyok.

Szóval mondhatjuk, hogy Szálasi mintegy beköltözött a családotokba. De ha már itt tartunk, milyennek látod Szálasit, az embert? Ennyi évtized után nyilván van róla valamilyen képed, túl a nemzetvezetőn, a szűkebb értelemben vett politikuson.

Erről írtam, vagy erről is az életrajzát. Ha röviden kell vagy lehet válaszolnom, akkor nehéz túllépni a politikuson, mert Szálasiban a magánembert felfalta, elnyelte a politika, ő éjjel-nappal politikus, nemzetmentő lett, volt. 

Megszállott, fanatikus, önmagába vetett hitétől elvakult ember. Nem volt a szó szoros értelemben vett magánélete, legalább is 1935–1936-tól kezdve már biztosan csak a Pártjának, Mozgalmának (ez az ő helyesírása, amit fontosnak tartott, azt nagy kezdőbetűkkel írta) élt.  

Emberi vonást csak abban tudtam felfedezni, hogy rendszeresen, többször is megcsalta gyűrűs menyasszonyát, Lucz Gizellát. Akit egyébként csak 1945. május 4-én vett feleségül, amerikai fogságba esése előtt egy nappal.

A frissen kiadott naplókat olvasva nekem is ez volt a benyomásom. Ugyanakkor elég meghatottan ír arról, hogy karácsonyra beszélőre várja Lucz Gizellát, vagy ahogy ő nevezi, az „Édesasszonyát”, de aztán a hatóságok nem engedélyezik a találkát. Ugyanakkor a börtönnaplóban alig ír magáról, egyfolytában a nézeteit csiszolgatja, fejtegeti. Mint egy értelmiségi, aki nyilván nem volt. Amúgy mit tudunk Szálasi műveltségéről?

Szeretett olvasni, állítólag 3000 kötetes könyvtára volt, bár például Adyt és József Attilát (utóbbit öngyilkossága miatt is) ki akarta „iktatni” a magyar irodalomból. Viszont még a börtönben is fejből idézte Schiller Tell Vilmos című darabját. Amiben Hitlerre hasonlít, az Karl May indiánregényeinek kedvelése volt; amiben nem, az az, hogy a filléres, olcsó krimiket, ponyvákat is falta, rendszeresen olvasta ezeket a „baromságokat”, ahogy önkritkusan bevallotta. Kitűnően, anyanyelvi szinten tudott németül, jól beszélt franciául is.

Őszintén, mélyen vallásos katolikus volt, rendszeresen látogatta a Manréza-házakat. Volt humora, néha még az öniróniáját is megcsillogtatta. Mániákusan pontosnak, rendszeretőnek mutatkozik, például az általa vezetett minisztertanácsi ülésekre az esetleg későn érkező minisztereket nem engedték be, a későnek a szárnysegédnél írásban kellett jelentést tennie a késés okáról.

Politikai pályája kezdetén még nem volt antiszemita. Ezt később „megtanulta”, rájött, hogy fontos, hasznos, „interiorizálta”, magáévá tette, majd lassan elkezdett hinni abban, hogy mindaz igaz, amit az antiszemiták a zsidókról mondanak.

Viszont nem volt fajvédő, nem ismert el magasabb és alacsonyabb rendű emberfajokat. Nem hiszem, hogy valaha gondolt volna a súlyos, örökletes betegségekben szenvedők kiirtására vagy a homoszexuálisok koncentrációs táborba zárására.Folyton tervezgetett, egyre nagyobb szabású monográfiaterveit nem valósította meg, talán ezért is írt annyit utolsó börtöncelláiban 1945. október 7-től a kivégzéséig, 1946. március 12-ig. Egyik leginkább figyelemre méltó tulajdonsága volt, hogy minden olyan információtól tökéletesen el tudta az agyát zárni, ami nem illett alapvetően optimista világképébe.

Szálasi komolyan hitt abban, hogy a nácik és szövetségeseik megnyerik a világháborút. Még 1945 márciusában is nagy offenzívát tervezett, átszakítani a Szovjet déli szárnyát, és előretörni a Fekete-tengerig, ilyen egyszerű az egész. Hogy közben például az angolszászok mit csinálnak, vagy mit szólt volna ehhez Zsukov és Sztálin, azzal nem foglalkozott. 

A börtönnaplójában több tucatszor emlegeti: lehet, hogy a harctéren elveszítették a csatát a németek és a szövetségeseik, de a háborút az nyeri meg, aki a békét megnyeri.  

Ezt pedig az nyeri meg, akinek igaza van, neki pedig olyan nagy, olyan hatalmas az Igazsága, hogy biztos a saját győzelmében.

A legfontosabb párhuzam az a Krisztus–Szálasi-„sorsazonosság” – hogy egyik kedvelt kifejezését használjam. Ahogy a Megváltó mártírhalála után eszméi, gondolatai, tanításai meghódították Európát, úgy fogják a „Hungarista Eszme” diadalát látni azok, akik az ő mártírhalála után majd a halotti lepléből font zászlót felragadják, és diadalra viszik az ő Igazságát.

Eszerint hivatásos légvárépítő volt. De lehet azt mondani, hogy őrült?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bán Zoltán András, Unikornis.hu, 2016. dec. 12.