A kultúrát sosem az állam hozza létre, hanem az alkotó egyének – véli Ljudmila Ulickaja. Az orosz író, aki legújabb, Jákob lajtorjája című regénye bemutatóján járt hazánkban, elmondta, irodalmi cenzúra ugyan nincs Oroszországban, a médiát a hatalom irányítja. Így könnyen befolyásolják az embereket, akiket tökéletesen kielégít az a szlogen, hogy az ország újra talpra áll. Ulickaja az önéletrajzi ihletésű regényében a 20. század elejétől napjainkig meséli el egy család történetét. Folyamatosan ugrál az időben, az egymás mellé kerülő távoli idősíkok pedig arra figyelmeztetnek, múlt és jelen kevéssé tér el egymástól. Az interjú Goretity Józsefnek, az író fordítójának segítségével készült.

– Bár a történelem éppen csak felsejlik a főszereplői mögött, regényei folyamatosan emlékeztetnek a kommunista diktatúra abszurditására és örökségére. Mit gondol, a hasonló tapasztalatok miatt jobban értik az írásait az egykori keleti blokk országaiban? Létezik posztkommunista kollektív tudatalatti?
– Végzettségem szerint biológus-genetikus vagyok, és a tudatalatti helyett inkább ebből a nézőpontból tekintek a kérdésre. Iskoláskoromban volt egy csodálatos biológiatanárom, aki már akkor, az ötvenes években genetikával foglalkozott. Jó harminc évvel később írt egy cikket a Novij Mir című irodalmi lapba az altruizmus génjéről. Rendkívül eredeti gondolataival szinte sokkolta a tudományos és a kulturális életet. Az elmélet lényege az volt, hogy minden élőlény számára, amely társadalomban él, így az ember számára is, a túlélés a legfontosabb. Túlélni pedig csak akkor képes, ha elpusztítja a másikat. Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor a társadalom tagjai rádöbbennek, csak akkor élhetnek túl, ha összefognak, ha alávetik magukat a közösség érdekeinek. Ebből a felismerésből születtek a szocialisztikus gondolatok. Létezik egy orosz fogalom, az obscsina, amely földközösséget jelent, vagyis azt az állapotot, amikor a falu népe közösen birtokolja a földeket. Ez a fajta közös tulajdon tökéletesen alkalmas volt a szocialista eszmék elterjedésére. Hiszen egy jól működő obscsina azonos gondolkodást és együtt cselekvést követelt meg a közösségtől. Aki másként gondolkodott, mint ahogy a közösség elvárta, az az orosz fogalmak szerint disszidensé, kitaszítottá vált. Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, a posztkommunista társadalom közös gyökerei – ha vannak egyáltalán – inkább itt keresendők: a közös cselekvésben, az együtt gondolkodásban és az individuális döntés elvetésében.

 – És ez a vágy a közösségi gondolkodásra ciklikusan támad fel, vagyis minden mellékhatásával együtt újra és újra visszatér?
– Igen, minden bizonnyal. Ennek következménye, hogy napjaink Oroszországában újra tapasztalható az alávetettségre való törekvés.

– Új regényében két ember, Jakov és unokája, Nora életén keresztül a 20. század történelméről mesél. Az eltérő nemzedékek jelen ideje – vagyis a századelő, a két háború közti időszak, az ötvenes évek és a hetvenes évektől napjainkig – feltűnően hasonlít. Megismerhetjük a történelmünket annyira, hogy tanuljunk is belőle, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat?
– Engem genetikusként is az egyes ember érdekelt, és amikor írni kezdtem, akkor is az egyes emberre koncentráltam. Ami az egyént körbeveszi, mint például a történelem, amely nélkül az ember nem létezhet, számomra csak háttér, csak tájkép. Nem arról akarok beszélni, hanem az előtérben álló emberről. Velem ellentétben például Vlagyimir Szorokin kortárs orosz író éppen a történelmi és politikai struktúrák feltárásán dolgozik, és ezért számára az egyén válik érdektelenné.

 – De felülkerekedhet az egyes ember a politikán, amely a saját érdekei szerint torzítja a múltat, és így végső soron az egyének emlékezetét is?
– Bár az állam feltétlenül szükséges az ember társadalmi életében, folyamatosan azon dolgozik, hogy kiszélesítse a saját hatáskörét. Vagyis minél jobban beleszóljon az egyének életébe, és eközben minél jobban el is rejtse előlük a működését. Éppen ezért vég nélküli küzdelem zajlik az állam és a magánember között, függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszerről beszélünk. A hatalom mindig arra törekszik, hogy minimálisra csökkentse az egyént, az egyénnek pedig az az érdeke, hogy minél jobban érvényesüljön az akarata. Igazságosabb államhoz erős társadalmi kontrollra van szükség, amely megakadályozza a hatalom személytelen mechanizmusának kiszélesítését. Ám a kultúra, amely körbevesz bennünket, és amely emlékezetté válik, sosem az állam terméke, hanem az egyéneké. A hatalom nem állíthat elő semmit, legfeljebb segítheti, főként azzal, hogy nem korlátozza a magánembert abban, hogy értéket hozzon létre. Persze mivel az alkotó személyiség legtöbbször kellemetlen az állam számára, sokszor megakadályozza az alkotásban. Ebben az ontologikus szembenállásban én mindig az egyén, a kultúrát teremtő alkotó oldalán állok. És azt is megmondom, ki áll a másik oldalon, az egyénnel szemben: a titkosrendőrség, amely az állam érdekeit védi, és megpróbál minél közelebb kerülni az egyénhez, hogy a lehető legteljesebb mértékben korlátozza a mozgásterét. Lehet, hogy nincs igazam, de én így látom a helyzetet.

– Oroszország és az Egyesült Államok viszonyát egyre gyakrabban jellemzik ismét hidegháborúként. A hozzánk eljutó hírek ellentmondásosak, mintha teljes erővel zakatolna a propagandagépezet minden oldalon. Hogyan látja a helyzetet belülről, mi történik Oroszországban?

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ficsor Benedek, Mno.hu, 2016. okt. 27.