Potozky László harmadik kötete több szempontból tekinthető meglepetésnek. A fiatal író azzal, hogy nem Erdélyt és a hozzá kapcsolható eseményeket tette meg témájául, függetlenítette magát attól az Erdélyből elszármazott magyar szerzőkhöz kapcsolt sztereotípiától, miszerint a határon túli magyar írók műveikben képtelenek szabadulni a szülőföld élményétől. Ezen kívül úgy irányítja a figyelmet egy, a magyar próza számára eddig csaknem felfedezetlen nemzedékre, hogy az Y-generációként emlegetett, a húszas évei elején járó korosztály szemüvegén keresztül ír a világról.
A regényben belső monológ vezet végig a főhős életének négy évén, amelyet olvasva képet kaphatunk a huszonévesek céltalanságáról, a kétségbeejtően üres világukról, amelyhez sem szellemileg, sem érzelmileg nem lehet kapcsolódni. Az elbeszélő magát egyetemistának álcázva lóg a semmiben, tompultan viszonyul az őt körülvevő léthez. Mindennapjait áthatja a bulik forgatagában tévelygők magánya, söröskorsókon keresztül szemléli a világot. Kocsmáról kocsmára vetődve keres valamit, ami kitölthetné a lelkében tátongó ürességet. A történet kezdetén nyers, állatias ösztönök jellemzik, később ezek teljesen eltűnnek, helyüket a tompultság veszi át. A fizikai fájdalom az egyetlen, amit átélve igazán érzi, hogy él, kizárólag a saját fájdalmába tud kapaszkodni. A combjaiba körömollóval váj tigriscsíkokat, hogy önsebzéssel pusztítsa lelki nyomorát.
Ebbe az állapotba rántja magával a szintén egyetemista lányt, Katjét is, aki prostitúcióból él. Azonban a szerelem sem jelent számukra feloldozást a kábulatból. Ahelyett, hogy a jelenben élne, a fiú egyfolytában Katje korábbi ügyein rágódik. A fájdalom romantikája átjárja mindkettőjüket, belesüppednek az ürességbe, amiből nincs kiút. A lány a kapcsolatuk kezdetével nem folytatja tovább korábbi tevékenységét, így azért, hogy meg tudjanak élni, rablásokat készítenek elő, és hajtanak végre – a történet ezen a ponton kelet-európai egyetemi Bonnie és Clyde sztorivá válik. Egyre messzebbre mennek, nincsenek gátlásaik. A közös titok és a fiú féltékenysége még inkább elzárja őket a külvilágtól, amihez ezután hiába próbálnak meg ismét kapcsolódni. Ahogyan az elbeszélő is megfogalmazza: „tudtam, lassan muszáj lesz beletörődnöm, hogy hiába akarok részt venni a világban, ha a világ nem akarja, hogy részt vegyek benne.” A történet során fel-felsejlenek a törekvések egy jobb életre, az idő telik, de fejlődés nincs. A szöveg pontosan követi egy személyiség lebomlásának fázisait, rendkívül érzékletesen mutatja meg azt, hogy az egyénben hogyan esik szét minden, és hogyan hullik körülötte a világ is darabjaira. Akármilyen szálon indul el a cselekmény, végül mindig ugyanaz a konklúzió: nincs más út, csak a magány. Akármit csinálunk, a világ ugyanúgy halad, nincsen befolyásunk még a saját életünkre sem.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Palkovics Beáta, Újforrás.hu, 2016. nov. 30.