Tóth Krisztinától már megszokhattuk, hogy jó érzékkel választ címet könyveihez. Legújabb verseskötete, a Világadapter esetében sincs ez másként, hiszen az olvasó már a különböző jelentésrétegekkel való bíbelődéssel belekerül a könyv bűvkörébe, ahonnan nem is szabadulhat egykönnyen.

Érdemes a címmel elidőzni, hiszen ebben az egyetlen kifejezésben benne rejlik a könyv esszenciája. A világadapter felfogható olyan apró tárgyként, ami lehetővé teszi, hogy bármely országban működtethessük elektronikus eszközeinket; felfogható a világ minden rezgését befogó, hatalmas adóvevőként, amely a köröttünk tapasztalható zűrzavart olyan nyelvre konvertálja, amelyet mindenki ért; emellett a költő metaforájaként is értelmezhető, aki egyfajta adóvevőként téren és időn túl veszi a jeleket, nyelvi formába önti, és továbbítja azokat. Nekünk, olvasóknak pedig annyi a dolgunk csupán, hogy dekódoljuk a versüzeneteket, illetőleg, hogy a szerző útitársául szegődjünk, és vele együtt bebarangoljuk a lélek tereit és az idő ösvényeit, egyetlen közös jövő, a halál felé haladva, utunk során pedig számot vethetünk múltunkkal, álmainkkal, ballépéseinkkel, hátrahagyott szerelmekkel, szakmai vakvágányokkal, mulandóságunkkal, kicsinységünkkel. Mindezt a szerző útvezetését követve, hiszen ő maga is hasonló pokoljárást folytat, versről versre araszolva, s a személyesnek tűnő emlékek, témák, élettapasztalatok felvetésével betekintést enged az intim szférájába, és kitágítja az intimitást. Általános érvényű megállapításokat tesz létezésről, a halál közeledtéről, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyunkról.

A költői figyelem néhány alapmotívumot jár körbe, s tematizál többféle megközelítésből. Ezek pedig az idő, a létezés, az árnyék, a halál és a turista motívumok.

A költőnőnek az időhöz való viszonya sajátos, hiszen a jelenben, az alkotás pillanatában többnyire a hátrahagyott időt kísérli megragadni. „Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: a lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt” – áll egyik versében. Ebből kitűnik, hogy teherként, koloncként nehezedik rá a múlt, de képtelen függetleníteni magát tőle, folyton újragondolja: „Mindig utólag / tudni biztosan, mi lett volna a jó, mintha ismeretlen városban távolodna / az ember egyre saját lelkétől, összehajtott / térképpel, nyakában színes sállal” – mondja másutt. A lezáratlannak tűnő múlt ellentétpárja a halál bizonyosságával terhelt jövő, amely lehetőségek és távlatok helyett valamiféle meddő folytonosságot kínál csupán: „…viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat, / görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy, / vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz, / ismételve, amit rövid életed radarja látott, / pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe, / vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve, / áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi, / üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csík Mónika, Magyarszo.com, 2016. dec. 22.