Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító élő klasszikus: minden írása a legnagyobbaknak kijáró figyelemre tarth számot. A Kossuth-díjas szerzőt Sopron díszpolgárává választották, a Fortepan című legutóbbi kötete pedig Libri irodalmi díjas lett. Időről, múltról, gyerekkorról és a számára nem túl vonzó irodalmi életről is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Az önnel készült interjúkat olvasva feltűnt, hogy mindig lényegre törően válaszol, kerüli a szószátyárságot, fegyelmezett, mint a versei. Erre a habitusa lehet magyarázat, vagy egyszerűen csak helyesebbnek tartja, ha visszafogott marad?
Nem tudom, szét lehet-e a kettő választani: valószínűleg azért tartom helyesebbnek, mert ilyen a habitusom. Általában sem szoktam sokat beszélni. Még egy további oka is lehet, az, hogy fiatalabb koromban sok matematikus volt a baráti körünkben, és megszoktam, hogy lehetőleg pontosan kell fogalmazni és a föltett kérdésre kell válaszolni (a bölcsészekre ez nem mindig jellemző).

Ennek fényében kevés dolog tudható önről, jobbára az írásaival van jelen. Az irodalmi élet, a pletykák és csipkelődések világa fiatalabb korában sem vonzotta?
Már gyerekkoromban is szívesebben olvastam otthon, mint hogy kimenjek játszani a többi gyerekkel. Ez persze változott valamicskét, egy (két, három) emberrel, ha van köztünk rokonszenv és van valami közös az érdeklődési körünkben, szívesen beszélgetek, nagyobb társaságban viszont nem érzem jól magam, mert ott legfeljebb udvariasan csevegni lehet, vagy tényleg csipkelődni és pletykálkodni, és én egyiket sem szeretem.

Nemrég Sopron díszpolgárává választották. Meglepte? Gyerekkorában eljátszott azzal a gondolattal, hogy egy ilyen elismerést vesz át?
Azt hiszem, elég furcsa gyerek lenne, aki ilyesmire vágyódik (a fiatal lányok még éppenséggel egészen más dolgokról szoktak ábrándozni). Ráadásul az én gyerek- és fiatalkoromban a díszpolgári cím, azt hiszem, nem is létezett, a rendszerváltás után újították fel. Most viszont jól esik, mert Sopronhoz erős érzelmi szálak fűznek, és bármit jelentsen is a díszpolgárság (igazából nem is tudom, mivel jár), annyit biztosan, hogy közöm van a városhoz.

Néhány éve ezt nyilatkozta: „… bizonyos fajta világmagyarázat szerint az egész világmindenség, így, ahogy van, valószínűtlen véletlenek sorának az eredménye, nincs benne semmiféle magasabb értelem, és ha ez így van, akkor az egyéni élet is értelmetlen – még a szerencsés is, hát még a szerencsétlen.” Ebben a kontextusban van-e értelme a versírásnak, vagy olyan büntetés-pótcselekvés, mint Sziszüphosz kőgörgetése…
Ha jól emlékszem, ezt talán egyik, Véletlen című novellám kapcsán nyilatkozhattam, de azt nem állítottam, hogy én is ennek a világszemléletnek a híve vagyok. Inkább arról lehetett szó, hogy a novellák szereplői olyan világban élnek, amely nem kínál kapaszkodót a nehéz élethelyzetekben – vagy túlságosan is sokfélét kínál, amelyek ezért hiteltelenek. A versírás meg általában az írás viszont belső szükséglet, és az ember nemigen kérdezgeti magától, hogy van-e “értelme”.

Ezt írta korábban: „De ami volt, az nem jön vissza többé/soha. Az idő egyirányú utca.” „A jelen/– az is a múlt, álöltözetben.” Mintha egyes versei múlt-idő-fényképek lennének, a leírással, a részletek megragadásával tart ellent az időnek. Negatív szereplő az Ön életében az idő?
Az idő? Gondolom, részben negatív, részben pozitív, mint mindenkiében. Sok minden eltűnt, amit szerettem, amihez ragaszkodtam, sok számomra kedves ember nem él már, ugyanakkor ahhoz, hogy valaki fejlődjön, átalakuljon, műveket  hozzon létre, időre van szükség… örülök, hogy a fiam felnőtt, közben sajnálom is, hogy nem gyerek már… szóval is-is.

Abban a lakásban él, ahol a gyerekkorát is töltötte. Nem okoz-e gondot olyan helyen élni, ahol nincsenek ott a korábbi lakók, az Önhöz közel álló személyek? A hely állandósága könnyebbé teheti az emlékezést?
Igen, persze, bár azokra, akik valaha közel álltak hozzám, akkor is gyakran gondolok, ha másutt vagyok, de természetesen a helyszín megmozgathatja az emlékezést. Nem is annyira a lakás, mert az, hogy állandóan, folyamatosan itt vagyok, az inkább az emlékezés ellen hat (más lenne a helyzet, ha hosszabb idő után térnék vissza), hanem vannak például bizonyos utcák, ahol ritkábban járok, és azok újra és újra felidézik valamilyen már nem élő személy vagy közösen átélt esemény emlékét. Ami  persze elszomorít, de még mindig jobb, mintha el lennék vágva a múltamtól.

Hogyan emlékezik? A tárgyak láttán beugrik egy-egy kép vagy képsor? Támogathatja az emlékezést az írás?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Nullahategy.hu, 2017. jan. 14.