A 2009-es Magas labda című kötet után viszonylag sokat kellett várni Tóth Krisztina új verseskötetére. Bár novelláskötetei (Pixel, Pillanatragasztó) és regénye (Akvárium) is jelent meg a köztes időszakban, sokakban felmerült a kérdés, visszatér-e még a versekhez, vagy végleg maga mögött hagyja a líra műnemét. A Világadapter – annak ellenére, hogy vékonyka kötet – mégis azt jelzi, hogy szerzője nem szakadt el a költészettől, sőt a Porhó óta ismerős hangot sem veszítette el, halad tovább az olvasó számára is ismerős úton. Az új kötet nem hoz igazi megújulást, vagy fordulópontot a pályán, ugyanakkor tartja a megszokott színvonalat, igen erős verseket tartalmaz, és nem válik önismétlővé. A témák, a formák sokfélék, de a szemlélődő nézőpont, a melankolikus, hétköznapi, közvetlen és személyes hang egybetartja őket.

A kifejezetten letisztult és kecses borítón egy vitorlázó repülő látható, magasan a ködbe, felhőbe burkolózott hegyek fölött. Az ég kékje, a repülő karcsú teste, a magasság, a nagy tér valamiképpen az időtlenség érzetét kelti, nyugalmat áraszt, mintha egy pillanatra kívül kerülnénk a világon. A borító felidézheti még a jól ismert Radnóti-vers perspektíváját is („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”), melyet különösebb gond nélkül köthetünk a lírai én nézőpontjához. Bár a versekben megszólaló hang a részvét hangján beszél (és nem részvéttelen idegen, mint a Nem tudhatom pilótája), a kívülálló, témájától bizonyos távolságot tartó pozíció mindenképpen jellemző rá. A cím is többféleképpen értelmezhető, sőt, kifejezetten arra épít, hogy nagyon tág asszociációs mezőt alakítson ki. Az adapter (villamos átalakító egység, vagy illesztő egység) egy hétköznapi tárgy, mely eltérő elven működő készülékek összehangolására, összekötésére képes. Akár a költészet metaforája is lehet, hiszen a más-más „szabvánnyal”, tapasztalatokkal, nyelvi háttérrel rendelkező szubjektumokat összekötheti, összekapcsolhatja egymással és a világgal. A címadó vers így fogalmaz: „és sejteni vélem, hogy az utazók közt / ki az, akinek van: ki tudja / bármikor konvertálni a világot, gépeit / ismeretlen szívek lüktetésére kötni…”. Aki rendelkezik a metaforikus értelemben vett világadapterrel, az képes konvertálni, átalakítani a világot, azaz befogadhatóvá, megérthetővé tenni.

A verseket a szerző négy ciklusba szerkesztette, melyeket erős tematikus, hangulati hasonlóság köt össze. A Futamidő verseinek témája közös: az idő lényege, működése, valamint kérlelhetetlen múlásának tapasztalata jelenik meg az itt található szövegekben. Tóth Krisztinát nem elvont fogalomként érdekli az idő, sokkal inkább a személyes, megélt idő az, amit megérteni próbál. Az idő múlása és elmúlása, a halál felé tartó idő: „úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid arcából a halál.” (Hogy vagytok?) „Honnan tudnám. Akikkel megszülettem, / már szétszéledtek, a sorból kilépnek. / Ropog a hó, sár meg hamu a testünk” (Háromnegyed). A barátok, kortársak halála mellett az idő múlásával kapcsolatban a gyermekkor emlékei is előkerülnek (Háromnegyed, Zápor), valamint a visszatérő kérdés, hogy mi köti össze a múltbeli és a jelenbeli ént: „hogy mivel is kéne hazamenni, és kit találsz ott, / ahogy magadat hagytad ezelőtt néhány évvel.” (Környék). Az idő múlását, az öregedést, a halált a tragikusság helyett inkább egyfajta rezignáltsággal tálalják a versek, s nem ritkán még a humor is felbukkan bennük, mint például az Idő, idő, idő című versben, mely az időt húzni, és a kifutni az időből kifejezésekkel játszik. „Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kolozsi Orsolya, Bárkaonline.hu, 2017. jan. 18.

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.