Ljudmila Ulickaja ebben a nagyszabású regényében jó néhány korábbi alkotása motívumait elegyíti: a Jákob lajtorjájában ismét egy, a Médea és gyermekei vagy a Kukockij esetei című regényekből már ismert családtörténet tárul elénk, miközben az, hogy az írónő a saját családi archívumában fellelhető levelezést is felhasználja a történetszövéshez, eszünkbe juttathatja a Daniel Stein, tolmács című regény dokumentarista vonatkozásait.

„Hogy is mondta Tengiz – fél életedben gyűjtögetsz, aztán elkezded szétosztogatni. Ez nemcsak Learre igaz. Mindenkire. Megtenni az ellentétes irányú mozdulatot, befejezni a ciklust: megszületni, sokféle tulajdonságra szert tenni, hatalomra, vagyonra, hírnévre, dicsőségre, tudásra, szokásokra. Szert tenni személyiségre, aztán ledobni magadról az egészet. Magát a személyiséget is. Eljutni a teljes, az eredeti meztelenségig, az újszülött állapotig, az őseredetiségig” (198.) – elmélkedik az egyik Shakespeare-rendezés leendő jelmezei kapcsán Ljudmila Ulickaja legújabb, sok szempontból összegző jellegű regényének, a Jákob lajtorjájának a főhőse, a színházi látványtervezőből fokozatosan rendezővé avanzsáló Nora.

Ez a számos vonatkozásban „szabálytalan”, független, önálló, kreatív, olvasott, önmagát a színház berkein belül megvalósítani óhajtó nő, aki hangsúlyozottan Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, a harmincas évei elején jár, amikor az 1970-es években találkozunk vele: ekkor már valóban „sokféle tulajdonsággal”, tudással, kiforrott személyiséggel rendelkezik. Ha vagyonnal nem is, de néhány kincset érő emberi kapcsolattal szintén büszkélkedhet: van egy kisfia, Jurik, aki Nora autizmushoz és zsenialitáshoz közeli egykori osztálytársától, a matematikus Vityától származik, akivel annak idején a nő – dacból, s mert jó „heccnek” tűnt a dolog – titokban, mindenféle érzelem nélkül házasodott össze. Ott van neki Tengiz, a grúz rendező s ilyenformán alkotótárs, akivel – s az érzelmek nélküli látszatházassága mellett ez szintén passzol Nora személyiségének furcsaságaihoz – mindennek, csak épp megszokottnak nem mondható szerelmi viszonyt ápol. Az egyébként nős férfi hol feltűnik, hol eltűnik, s szaggatott együttléteik, „kapcsolat nélküli szerelmük” (46.) több mint húsz éve az egyetlen olyan viszony, amely érzelmileg béklyóba tudja kötni a minden szempontból szabadságra vágyó, szabadságot igénylő Norát. Azt, hogy mennyire képes alárendelődni Tengiznek, a következő párbeszédük érzékelteti talán a leginkább: „Tengiz megkérdezte Norától: »Kid vagyok én neked? És te kim vagy nekem, Nora?« (…) Nora elgondolkodott, és azt mondta: Szégyellem, de én hajlandó vagyok az lenni, aminek te akarsz – tervező, szerető, barátnő, kiszolgáló személyzet, akár felmosórongy is. Te pedig összességében – az életem legjobb és legnagyobbik része.” (250.) Sőt, olyannyira függ Tengiztől, hogy a másik legértékesebb emberi kapcsolatát, Jurikot is csak annak köszönheti, hogy Tengiz egyik eltűnési fázisakor a hiánya okozta űrt gyermekáldással próbálta betölteni. A gyerek „nemzőjéül” – Tengiz hiányában – Nora Vityát választotta, úgy, hogy „nem is számolt vele, mint teljes értékű apával”. (127.) Illetve még életben vannak a szülei is: Amalija és Genrih, akik a válásukat követően mindketten új párkapcsolatban élik a hétköznapjaikat.

Ulickaja regényében tehát ebbe a „jelenbe” csöppenünk bele, amely jelen egyelőre – elsősorban Nora Tengizzel való kapcsolata, valamint Jurik „furcsaságai” miatt – kizárja mind a múlt, mind pedig a jövő perspektíváját. A jelenben való létezés íratlan, de a hosszú évek alatt egyre szentebbé váló szabályként határozza meg Nora és Tengiz viszonyát: „amikor épp kettesben élik az esedékes, közös életdarabjukat, nem létezik közöttük semmi tegnapi vagy holnapi. (…) Szabad kapcsolatukat nem tarthatták volna fenn, ha nem ügyeltek volna erre a szent határra, amelyen túl a kapcsolatuk nem létezett. És ezt a szabályt Tengiz vezette be sok évvel korábban. Nora nehezen és fájdalmasan fogadta el, de idővel kiderült, hogy szimmetrikus lett a dolog…” (302.) Ám furcsa módon nem volt, nem lehetett helye Nora életében a múltnak és a jövőnek Jurik miatt sem, mert a kisfiú a születése első pillanatától fogva a jelen pillanat sűrített megélésére késztette az édesanyját. A világra rácsodálkozó gyermek édesapjától örökölt szokatlan gondolkodásmódja, a gyakorlati élethez szükséges „fogásokban” való járatlansága, ugyanakkor az elvont fogalmak, a filozofikus tartalmak iránti vonzalma mindennapos, azonnali reakciókat követelő „fejtörést” okoznak Norának, aki így nemhogy egy évre, de egyetlen napra sem láthat előre fia sorsát illetően (sem).

Ebből az időtlen jelenből egy esemény – figyelmeztető, de akkor tudomásul sem vett jelként – megpróbálja Norát kimozdítani: apai nagyanyjának, Maruszjának a halála, aki semmivel sem volt „szabálytalanabb” jellem, mint az unokája vagy a dédunokája. Erről az úgynevezett Ezüstkornak, azaz az orosz kultúra 1890-es éveitől az 1910-es éveiig tartó periódusának gyermekeként felnövő, szintén színházi emberről – színésznőről és mozdulatművészről – a halotti toron egy Nora számára ismeretlen öregasszony a következőket mondja: „Mindenkit a talpáról a feje tetejére állított, aztán a feje tetejéről a talpára. Olyan tehetséges volt, olyan tündöklő, sőt öntörvényű, mint senki más. Elhihetik nekem. Az emberek a puszta jelenlététől csodálkozni kezdtek, saját fejükkel kezdtek gondolkozni. Azt hiszik, Jakov Oszeckij magától volt akkora géniusz? Nem, hanem attól volt zseni, hogy tizenkilenc éves koruktól olyan szerelem alakult ki közöttük, amilyenről csak a regényekben írnak…” (28.) Nora mindezzel tisztában van, hisz hosszú ideig igen jó kapcsolatot ápolt a nagymamájával: a nagyanyja könyvtára szolgált műveltsége alapjául, az ő izgalmas élménybeszámolói terelték a színház világa felé, mígnem „nyolc évvel ezelőtt halálosan összevesztek, még kimondani is szégyen, politikai okok miatt…” (16.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gyürky Katalin, Kulter.hu, 2017. jan. 17.