Mindig tanulságos dolog múltról szóló személyes történeteket olvasni, különösen, ha olyan oldalú a megközelítés, ami nemcsak író, hanem olvasó számára is képes adni valamit. Az öntörténetírás aktusa a feldolgozást, a történtek helyrerakását, „letevését” jelentheti írója számára. Ezek olvasása közben gyakran a befogadó is profitál: akármennyire is befolyásolja a személyes emlékezés az elmesélt eseményeket, azok mindenképpen érdekes információkat tartalmaznak egy adott korról, miközben, ha jól vannak megírva, még szórakoztathatnak is. Bertók László Priusza megfelel az összes itt felsorolt szempontnak.

A címadó dokumentumregény mellett találkozhatunk a kötetben a szerző személyes hangvételű írásaival és három hosszabb interjúval is, mindezeket pedig névmutató és a rövidítések magyarázatai egészítik ki. A kötet utolsó lapjain számos fotót láthatunk Bertókról, a családjáról, munkatársairól. Ezeknek az „extráknak” köszönhető, hogy 276 oldalasra hízott az eredetileg nem sokkal több, mint 100 oldalas könyv. A Priuszt 1990-ben a Jelenkor folyóiratban, majd négy évvel később a Századvég kiadó gondozásában olvashatta a közönség. 2016-ban a Magvető újraindított Tények és tanúk sorozatától megszokott magas minőségben került újra a könyvesboltok polcaira.

Kérem, ezek itt családi iratok.

– szól az első mondat, ami már előrevetíti számunkra a Priusz hangvételét, az őszinte, kitárulkozó hangnemet, amely érezhetően nem takargat semmit. Már az első oldalakon szembetűnik ez a nyíltság, ami miatt az ember akaratlanul is a vallatások hangulatára asszociál, ahogy az akkurátusan elbeszélt, hivatalos iratokkal alátámasztott történetet olvassa.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bakos Dániel, Könyves.blog.hu, 2017. febr. 1.