PRAE.HU: A regényeid után elolvastam a 2011-es Szülsz című verseskötetedet. Megrendülten tapasztaltam, hogy a versekben tárgyalt témák zöme visszaköszön a második regényedben, a Megint hazavárunkban. Először akár erről is beszélhetünk, hogy mennyire tipikus olvasási irány ez: ha az ember jelentkezik egy-két prózai kötettel, akkor az olvasók hajlamosabbak elővenni a verseit.

Hadd kérdezzek vissza: minek szólt a megrendülésed?

PRAE.HU: Annak, hogy te már egyszer a lelkedet beleraktad egy verseskötetbe, a fontos témáidat elkezdted feldolgozni – a regényekhez képest visszhangtalanul.

Ja, értem! A visszhangtalanság valóban nem egy jó dolog, de bele lehet szokni. Egy költő kell, hogy tudjon visszhangtalanul írni. Prózaírónál ez nem annyira nyilvánvaló. Gondolj Bulgakovra: amikor ő megírta a Mester és Margaritát, már valaki volt, tudta, hogy ki fog nyílni valamikor az a fiók. De névtelen prózaíróként azért nem írsz az asztalfióknak.

PRAE.HU: Vers esetén bele lehet törődni, hogy a kötet egy párszázas példányszámban megjelenik, néhányan elolvassák, és annyi?

Párszázas példányszámban megjelenik, de abból 250 nyilvánvalóan a kiadó raktárában marad. Egy-két barátod elolvassa. Érzelmileg nehéz beletörődni, de azért az eszeddel tudod, hogy ez így van. Közben meg a világ legfontosabb dolga a költészet. De nem lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy akartam nagyobb olvasóközönséget, de azt is legalább ennyire akartam, hogy egy csomó mindent, ami a versbe nem fér bele, egy nagyobb térben is elmondhassam. Tehát íróilag tágasabban és részletesebben kifejtve. A regényben az a jó, hogy aprólékos lehetsz, kibonthatod a dolgokat. A vers az egy atomvillanás, abban minden benne kell, hogy legyen. Ez a kétfajta ihletés mindig is párhuzamosan volt bennem. Már gimnazistaként is megvolt: a diákírók sárvári találkozójára verset és novellát is küldtem. De prózát éretlen fejjel nem érdemes írni, a nagy lélegzetű prózához meg kell érni.

PRAE.HU: Ezek szerint e kettős látás- vagy alkotási mód mindig jellemző volt rád. Mégis: a versek után, amik a te szavaddal élve „atomvillanások”, ilyen nagy szerkezetben gondolkodni mennyire kívánt más gondolkodásmódot? Vagy akár egy kötetkompozíció végiggondolásához képest?

A kötetkompozíció utólagos. Verseskötetet még nem írtam egyben, bár a Szülsz, az egy hosszú ihlet végigírása. Kimentünk Norvégiába, volt asztalfiókban egy elrontott regényem, és úgy tűnt, nem lesz prózaírásra lehetőségem: otthon voltam gyeden a második gyerekkel. Akkor furcsa módon folyamatos ihletben voltam. De mindig bennem volt, hogy egy nagy prózát kellene írni. Rájöttem, hogy akkor tudok a legjobban írni, amikor semmi időm nincs rá, és akkor észrevettem egy rést hajnalban: elkezdtem írni a Boldog Északot. Visszakanyarodva, hogy hogy írod szerkezetbe a regényt… Na, ezt nem tudom. Van egy ritmusa, és ezt próbálod érezni. Meg a motívumokat. Tudod, hogy ezt vissza kell hozni, akkor azt ott elöl át kell írni… Vacakolsz ezekkel a dolgokkal.

PRAE.HU: Tehát ez jócskán alakul írás közben?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tamás Zsuzsa, Prae.hu, 2017.02.20.