Magába szív, mint egy tündöklő óriáscsillagból összetömörült feketelyuk. Leginkább ez az érzés fogja el az embert, ha Beck Tamás versei szippantják magukba, bárhol is legyen. Otthon egy karosszékben ülve, a szomszéd hangosan bömbölő tévéjének ricsaja mellett, a buszmegállóban kuporogva egy esernyő alatt, vagy éppen egy hivatali okmányirodában egy új személyigazolványért ücsörögve. A kezünkbe vesszük, és vége. Már nem szabadulunk. A fikció és realitás eseményhorizontján túlhaladva a tér és az idő megszűnik létezni. Már mi magunk is benne vagyunk a versben, miközben újraolvassuk saját magunkat.

Ahogy a feketelyuk esetében is az egyszerű, ámde rejtelmes külső megtévesztő, úgy ezek a versek is könnyed hangvételük ellenére összetömörített galaxisok sokaságát sűrítik magukba. A sorokat szinte életre keltik az egyszerűen sziporkázó mindennapi élethelyzetek és narratívák. Mert igen, ezek a versek élnek, köztünk élnek, emberiek. Egy elveszett fülbevaló, egy orvosi vizsgálat, egy guberáló, hír egy apa haláláról. S a leghétköznapibb miliő kontextusába ágyazva villannak elő ezek a mélybe sodró narratív szóképek, felfejtésre váró rejtett kódok halmazai, amelyek pár szóban egy egész létuniverzumot tömörítenek magukba. Mintha a Mount Everest súlya csupán egyetlen pingpong labdányi nagyságú méretre lenne koncentrálva. „Esse est percipi.” (Egy eljövendő halálra, 33.) Létezni annyi, mint érzékelve lenni. Valamennyi tárgy létezése annak észlelésében lakozik, ahogy George Berkeley is vallotta. A tárgyak pusztán csak a mi szeszélyes elménk mentális reprezentációi számunkra. Avagy csak az létezik számunkra, amiről tudunk. Ezt rejti magában ez a két szó az Egy eljövendő halálra című versben, és ez tör felszínre Egy hitoktatónő öngyilkossága soraiban. Az ontológiai képek tárházát a Möbius-szalag bővíti tovább. Egy folytonosan önmagába visszakanyarodó vonal, mely egy tehetetlenségben megrekedt emberi élet kezdeti és végállapotaként szimbolizálódik egy halálát váró magatehetetlen beteg kontextusában. Oda térünk vissza, ahonnan elindultunk.

A transzcendens világ jelenléte is a költői szubjektum tudatának érzékelése révén képeződik le a hétköznapi tárgyak révén. A kifröccsenő szennyvíz a fürdőszobában, a szellemkép körvonalai a tévében és a lemezjátszó hang szedőjének váratlan kizökkenése mind egy másik világ nyomait rejtik, amely „a miénknek talán negatívja”, és „amely nagyon is van – de ha nem látjuk, még sincsen hiánya” (A másik világ, 62.).

A városi miliő rengetegében vagy az orvosi vizsgálaton túl pedig a szubjektum önmaga lényegét tekintve is eltárgyiasul. Az ember éjjelenként csupán pazarló vízháztartás, aki magányosan kibóklászik a mellékhelységbe, dolga végeztével pedig falósejtté változik, amint a hűtőben kotorászik. A komoly filozófiai okfejtések helyett irónia növi be a versek szövegét, s túlburjánzik a különféle teoretikus ontológiai elméleteken. Ugyanakkor Beck Tamás lélekképében a test nem szeparálódik el a lélektől. A test a lélek tünete, leképeződése csupán, és a szorosan testhez illő attribútumok a lélekhez is tartoznak: a léleknek is van immunrendszere, az orgazmus pedig a lélek tökéletlen kisülése.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domokos Gyöngyi, Pannontukor.hu, 2017.02.10.  

https://drive.google.com/file/d/0BxLsDeRenmXlS2ozWW1UNVdGWFk/view

Megjelent a Pannon Tükör 2016/6-os számában.