Takács Zsuzsa költő, műfordító a magyar irodalom élő klasszikusa. A napokban jelent meg tárcanovella kötete, A sóbálvány, s ezt követi az  új és régi, összegyűjtött verseit magában foglaló A Vak Remény című, az irodalmi életben ünnepnek tekinthető verseskötet. Egyebek mellett ezekről is kérdeztük a Kossuth-díjas költőt.

Megjelenés előtt áll összegyűjtött verseit tartalmazó könyve. Tárcanovella kötete, A Sóbálvány a héten már megérkezett a könyvesboltokba. Honnan ez a hirtelen bőség a hallgatás évei után? Az összegyűjtött versek már régebben megjelenhettek  volna, nem?
A menetrend, kérésemre – a tárcanovellák miatt – módosult, s a jövő év elején jelenik meg az összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötet, A Vak Remény. A mély lélegzetvételt igénylő lépés előtt, erőgyűjtésként  összeállítottam a tavaly az Élet és Irodalomban megjelent tárcáim kötetét. Ezeket az írásokat sokan olvasták, sokan jeleztek vissza, én pedig boldog voltam, hogy prózát írok újra. Ironikusat és véresen mulatságosat, olyan irodalmat, ami segít közelmúltunk, jelenünk és közeljövőnk borús napjain átlábolni.

Abból lett tárca, ami a versekbe nem fért bele, vagy a tárcák témája az egyes versekben meg is jelenik?
Egyetlen kivételtől eltekintve más a versek és a tárcák tárgya. A vers számomra vallomástétel, a próza a világ gazdagságát és veszélyeit felmérő kaland. Boldogabb játékos vagyok, ha prózát írok, a verseimben csaknem vérre megy a játék. De visszatérek előző kérdésére, az előre beharangozott, de végül elmaradt Összes versek történetére. 2004 novemberében elkészült a kézirat, kiváló szerkesztője Boldizsár Ildikó volt. Meg is érkezett a korrektúra hozzám. Elolvastam és annak rendje és módja szerint össze is omlottam tőle. Az az év egyébként életem egyik legnehezebb éve volt. Egyik unokám súlyosan beteg volt, egyetemi tanszékünket felszámolták, a környező országokban élő magyaroktól megtagadta a magyar állampolgárságot a hazai népszavazás. Ha más körülmények között olvasom el a levonatot, nyilván találok vigaszt vagy iróniát a sorokban; a kötet kompozíciója, a kilábalás reményét felvillantó ciklusszerkesztés meggyőz arról, hogy szükségünk van a katarzisra az életben és az irodalomban egyaránt. A fenti körülmények miatt azonban kétségbeestem. Megkértem Morcsányi Gézát, a Magvető igazgatóját, hogy ne jelentessék meg az Összes verseket. Ezt a történetet más helyeken elmondtam már, elnézést attól, aki ismeri. A kiadó nagylelkű és megértő volt, én viszont, a János kórház intenzív kardiológiai osztályán kötöttem ki. Karácsonyra megjelent a vékony, kizárólag új verseket tartalmazó Üdvözlégy utazás! Utána hat évig nem írtam verset, viszont belekezdtem a novellákba. Ezzel életmódot változtattam, mondhatnám. Ott hagytam egyetemi munkámat, szabadfoglalkozású prózaíró lettem, délelőtt írtam, délután úsztam, csaknem elégedettnek éreztem magamat. Novelláskötetem, A megtévesztő külsejű vendég megjelent, s két évre  rá egy esszékötet látott napvilágot a Vigíliánál. Ezt követően még három új verseskötetem jelent meg. Utoljára, 2013-ban a Tiltott nyelv. Négy évig alig írtam verset. A gyűjteményes kötetre gondolni sem akartam.

Az összes versét újraolvasta annak idején vagy a szerkesztőre bízta ezt a feladatot? Egyes szövegeket átírt vagy eredeti formájukban kerültek volna a gyűjteményes kötetbe?
A szerkesztőre bíztam, egyetlen sort sem írtam át, vagy húztam ki a szövegekből. Előző kérdésére visszatérve azonban, mármint hogy van-e átfedés a versek és novellák között, elmondhatom, hogy nagyon ritkán. Ilyen kivételes dolog történt velem tavaly, amikor elhatároztam, hogy megszabadulok a könyvtáram jelentős részétől. A nagy irtás során észrevettem, hogy az elszállítandó illetve kidobandó könyvek közé tettem poros, vézna, antikváriumban sem fellelhető két régi verseskötetemet. Döbbenten ültem a kidobandó könyvek kupaca fölött, és akkor a könyvespolcról elém pergett egy vastag falevél. Biztos, ami biztos rácsaptam egy lexikonnal. Akkor derült ki, hogy egy apró gyíkot ütöttem agyon. Elszörnyedtem a vétlen gyilkosság miatt. A görög mitológia, és számos néphit szerint a gyík – egyébként gyerekkorom kedvenc állatkája – a halált követő feltámadás jelképe. Úgy éreztem, hogy a gyík agyoncsapásával a verseimet ütöttem agyon. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy megkérdeztem a Magvetőt, hogy vállalnák-e 12 év múltán, az azóta megjelent három új kötettel bővített Összegyűjtött versek kiadását.

Képes úgy olvasni a saját szövegeit, hogy kizárólag a szöveg esztétikai minőségére figyeljen, és kizárja a körülményt, amikor íródott, az állapotot, amiben írta?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Nullahategy.hu , 2017. márc. 3.