"Al BertoTűzvészkertjét olvasni megrázó" – írja új szerzőnk, Balogh Gergő. Hogy miért, azt hajtás után alaposan meg is indokolja.  

Al Berto Tűzvészkertjét olvasni megrázó. Verseiben újra és újra az elszigetelődés, a tér és az idő egyszerre túlzott szűkössége és tágassága, a szerelem és a magány, az emlékezés keserű öröme jut szóhoz. A test és a nem organikus világ, a csend és a nyelv burjánzása, pusztulása. Események, amelyeken már nem lehet változtatni, és a betegség, amit nem lehet gyógyítani.

Abban, hogy a kötet elhelyezhetővé váljon poétikatörténetileg, valamint a költői életműben, a könyvhöz írt utószó rendkívül sokat segít. Azok számára, akik hozzám hasonlóan semmilyen vagy csak igen csekély ismerettel rendelkeznek a portugál nyelvű költészet remekeiről, egyenesen nélkülözhetetlen, és ezért a felelőssége is nagy. Nem egy hazánkban már jól bejáratott nevet vagy viszonylag ismert irodalmat kell ugyanis közérthetően és több perspektívából bemutatnia, hanem egy olyan kultúrát és költőt, mely eddig legfeljebb a szűkebb szakmai olvasóközönség figyelmére tarthatott számot. Akárcsak az utószó, a fordítás is Urbán Bálint munkája. A szövegek gördülékenyek, a szavak odaillők. Szimpatikus a portugál nyelvű verscímek szerepeltetése a magyar fordítás mellett, ugyanakkor egy kissé felemás megoldás benyomását is kelti. A kötet így félúton helyezkedik el az egy- és a kétnyelvű verseskönyvek között. Felvillantja az eredeti szövegeket, de alapvetően hiányként teszi érzékelhetővé azokat.

A könyv két egységre oszlik: az első önálló címmel ellátott versek gyűjteménye, míg a másodikat a Rimbaud halála címet viselő ciklus darabjai teszik ki. A Tűzvészkert nyelvének tekintetében talán a legszembetűnőbb, hogy az aposztrofikus, sőt sokszor felszólító modalitású beszédmód milyen erőteljesen uralja a kötet első részének verseit. Már a nyitóvers (üzenet) felütése is felszólít: "figyelj rám" –, hogy aztán további utasításokat adjon, például: "oda menj"; "építs"; "ne feledd". Ezek az utasítások már csak azért is figyelmet érdemelnek, mert az egy másik nap vagy az évszakváltás című versek éppen az üzenetben háromszor is felbukkanó "hagyd"-dal teremtenek kapcsolatot:
 
hagyd hogy beborítsanak a kassziopeiafák
és a savmarta őrült mogyorók
kiemelkedjenek a repülés szédületében – hagyd
hogy az ősz elhozza a madarakat és a méheket
hogy az éjszakát
szűk szíved édesében töltsék – hagyd
(üzenet)
 
később majd
hagyom hogy a nap
tovatűnjön a felszálló hajóval
ami a rossz híreket szállítja
és az elfelejtett dolgok átható szagát
(egy másik nap)
 
hagyod hogy a nyár finoman rácsússzon
az ősz ragyogó rezére és
az első esőkkel elkezdesz írni
(évszakváltás)
 
A versek közötti átjárás lehetősége elbizonytalanítja az én és a te pozícióját, ahogy ez a poétikai megoldás az émile levele és a válasz émile-nek esetében is megfigyelhető: az én mint olyan széttagolódik a különböző megszólalásokban. Innen nézve, némileg elsietetten akár azt is mondhatnánk, hogy a Tűzvészkert két nagyobb egysége közti határ nyelvi határt is létesít. A Rimbaud halálában két versszakon (I/5; IV/1.) kívül – noha tematikus szinten számos motívum (város, hajó, emlékezés stb.) ismétlődik – nem fedezhető fel nyoma a más versekkel való párbeszédnek. A korábbiakhoz képest viszont rendkívüli mértékben megnövekszik az első szakaszban korlátozottabban jelenlévő személyesség és vallomásszerűség poétikai szerepe.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balogh Gergő, Prae.hu, 2017. márc. 11.