Ki gondolná, hogy a nagy epikus Sebaldnak, az Austerlitz, a Kivándoroltak, A Szaturnusz gyűrűi, a Légi háború és irodalom szerzőjének első, eddigi írásaihoz képest rövidke, de nyelvi virtuozitásában annál kiemelkedőbb szövege egy verseskötet volt?

Jóllehet, a szerző nem hazudtolta meg epikus énjét, hisz nemrégiben megjelent Természet után – Elemi költemény című művében három prózai hosszúverset ismerhet meg az olvasó. Érdekes, hogy a német olvasóközönség figyelme is utolsóként irányult az életmű eme első darabjára, és magyar fordítása is csak nemrég, minden más szépirodalmi szövege után jelent meg Szijj Ferencnek és a Magvető Kiadónak köszönhetően. Míg e mechanizmus német nyelvterületen talán a hiányos recepciónak, vagy ha úgy tetszik, a sors furcsa fintorának tudható be, addig a szöveg magyar könyvpiacon utoljára történő megjelentetése sokkal inkább tudatos kiadói döntésnek tűnik. Ez talán nem is annyira meglepő: kezdő Sebald-olvasóknak talán érdemes valóban csak sokadikként kézbe venni ezt a kötetet, hisz a Természet után verses triptichonja egy sűrített Sebald-univerzum, melyben az utána megjelent szövegek világa, motívumai, sőt a Légi háború és irodalom irodalmi programja köszön vissza.

„Mert nehéz felfedezni / az ősidők palatáblák közé / szorult szárnyas gerinceseit. / De ha magam előtt látom / az elmúlt élet erezetét / egy képen, mindig azt gondolom, / van ennek valami köze az igazsághoz.” (67.) – ezzel a sorral kezdi Sebald a biografikus szálakban bővelkedő A sötét éjszaka kifut című részt, mely sor a verseskötet esszenciáját foglalja magában. Túl az ember és természet, illetve társadalom és természet kapcsolatán a kötet témája az az individuális és kollektív múltkeresési, múltfeldolgozási igény és annak nehézsége, mely a fent említett szövegekben is központi helyet foglal el. A mű három részében a múlt feltárásának három alapjaiban különböző példáját láthatjuk a 15–16. századi festőművész Grünewald, a 18. századi természettudós és világutazó Georg Wilhelm Steller és az író Sebald sorsán keresztül, akiket a különböző életutak ellenére világlátásuk és a világ rezdülései iránti érzékenységük köt össze.

A Mint hó az Alpokon című rész központi figurájának, Grünewaldnak a múltját rengeteg homály fedi. A tudomány számára a mai napig sem teljesen tisztázódott, hogy mikor született és mikor halt meg a lindenhardti és isenheimi oltár elkészítője, hogy milyen helyeken fordult meg, milyen egyéb munkák dicsérik ecsetnyomát, hogyan néz ki szignója, és hogy miféle összefüggés van közte és egy bizonyos Mathis Nithart között. Ez utóbbi tudományos bizonytalanságra Sebald a következőképp reflektál: „És valóban, Mathis Nithart / alakja a kor dokumentumaiban olyannyira / egybeolvad Grünewaldéval, hogy azt hihetnénk, / az egyik tényleg a másiknak az életét élte, / s végül a másiknak a halálát halta.” (16.)

Egy ilyen személy múltjának feltárása fáradságos munka, így Sebald nem tesz mást – lévén, hogy forrásnak csak Joachim von Sandrart 1675-ös Német akadémiája áll rendelkezésére –, a festő oltárképeit és egyéb munkáit teszi meg fejezete tárgyának, azokból kiindulva próbálja rekonstruálni a festő életét és sokkal inkább világlátásának érzékenységét. Így lesz a fejezetből rövidebb-hosszabb ekphrasziszok sora, melyeknek köszönhetően a fejezet önálló műként is megállná a helyét. (Nota bene a Mint a hó az Alpokon 2012-ben már megjelent egyszer a Lettre hasábjain Schein Gábor fordításában.) Sebald rendkívül szubsztilisen, nagy műgonddal, a nyelvet virtuóz módon használva, nem kis művészet-, kultúr- és egyháztörténeti anyagot felölelve ír a Grünewaldnak tulajdonított táblákról. Teszi mindezt ráadásul oly akkurátusan, sokszor a táblák egy-egy apró, nem egyszer alig kivehető részletére fókuszálva, hogy műismeret vagy egy keze ügyében lévő Grünewald-album hiányában az olvasónak lassabb, nehézkesebb olvasásélményre kell számítania. Különös ez, mármint a vizuális illusztrációk teljes hiánya Sebald szövegében, hisz későbbi munkáit – többek között – az azokban megjelenő vizuális reprezentációk tették annyira egyedivé – gondoljunk például az Austerlitz fényképekkel tarkított lapjaira.

A második És ha a tenger túlsó szélére szállanék című részben a már említett Steller kalandozásokban gazdag sorsa tárul elénk, aki arra tette fel életét, hogy részt vehessen a Vitus Bering vezette expedíción, és megismerje a világ távoli tájainak flóráját és faunáját. A múlt megismerésének egy másik, letisztultabb példája ez, már ha a világutazó részletesen dokumentált életéből, a Sebald által is hivatkozott Pallas írásaiból és Billings hajónaplójából indulunk ki. Ez persze mit sem vesz el a teljes mű fantázia- és fantazmagóriajellegéből, Sebald látomásos képhasználatából, melyre ahogy az első fejezetben Grünewald táblái szolgáltak jó alkalomul, úgy itt Stellernek és a hajósoknak a tengeren és az óceánon évekig tartó veszteglése, keléses betegség, járvány és halál között való lebegése, a tenger végtelenségének kiszolgáltatott vizuális élménye: „szürkén iránytalan volt minden, nem volt fent és lent, a természet a megsemmisülés folyamatában állt, a tiszta demencia állapotában” (51.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mikoly Zoltán, Kulter.hu, 2017. márc. 25.