Az elmesélhetetlen, töredékes holokausztnarratívák (Hálátlanok búcsúja, Magvető, 2015) után hideg hiánylírával írta tele második verseskötetét Hevesi Judit. A Holnap ne gyere versei első ránézésre a párkapcsolaton kívüli és belüli hiányról beszélnek, ám nem a hiány feldolgozására, hanem a történtek megértésére tesznek kísérletet. Bár olyan intenzív érzések ihlették őket, mint a magány, a szomorúság és a megalázottság, a kötetből szinte teljesen hiányoznak az érzelmek, ennek oka pedig a lehető legnagyobb őszinteségre való törekvésben keresendő. A szenvtelennek tűnő, racionális sorokat az igaz történeteket elmesélő állatversek ellensúlyozzák; olyan érzelmek összpontosulnak bennük, amelyek leírva „nem tűnnének ennyire valódinak”. Hevesi Judittal a kitárulkozás kockázatáról, a túl szépre csiszolt mondatokról és a ciki érzelmekről beszélgettünk.

Debütáló köteted, a Hálátlanok búcsúja esetében a történeteket azért nem lehetett elmesélni, mert nem volt, nem lehetett meg hozzájuk a nyelv. Az új kötetben viszont mindent elmesélsz a történetről, még ha ehhez egy olyan nyelven kell is megszólalnod, ami számodra is ismeretlen, rizikós terep.

Most az a kérdés, hogy lehet-e történet egy olyan történet, ami két emberről szól, de csak az egyik vesz részt benne. Az előző kötetnél pedig azt mondtam, hogy vannak történetek, de azokat én nem tudom elmesélni. Ezt megpróbáltam egy nagyon töredezett formával kifejezni; hiányoztak az írásjelek, „ködösek” voltak a megfogalmazások, mert a holokausztról nem tudnék kerek mondatokban beszélni. A Holnap ne gyere viszont sokkal inkább az én történetem, már ki lehet mondani mondatokat, lehet állítani valamit, hiszen attól, hogy a másik nincs benne, nekem még van történetem. Remélem, hogy olyasmikről szólnak itt a verseim, amiket mindenki átélt már. Olyannyira, hogy nagyon sok félelmem volt azzal kapcsolatban, nem túl hétköznapi-e ez az egész.

Bár a két kötet elsőre radikálisan másnak tűnik, a verseik mégis képesek párbeszédbe lépni egymással.

Kicsit olyan, mintha ugyanaz az ember két külön nyelven beszélne. Az új kötet nyelve idegen, az idegen nyelv pedig számomra mindig az, amikor kerek mondatokban kell állítanom valamit, vagy érzéseket kell kifejezni. Azokkal szóban az életben is nagyon nagy bajban vagyok. Ez egy olyan nyelv, amit még mindig tanulok, ennek a tanulási folyamatnak pedig fontos állomása a Holnap ne gyere. Az Intro című vers jut eszembe erről, mert abban kimondottan ez történik: hallod,ahogy a szomszédod az erkélyéről ordít valamit, de nem érted, hogy mit beszél. Akármilyen erősen próbálja mondani, te akkor sem érted.

Az első kötetben az emlékezés mellett érvelek, itt pedig arról beszélek, hogy teljesen érvényes, hogy valamikor felejteni akarsz. Ez persze szükségszerűen adódik a kollektív és az egyéni emlékezet közötti különbségből. Sokszor emlegettem már az anyafókát, aki úgy dönt, nem nézi végig, ahogy lemészárolják a kicsinyeit, hanem inkább elhagyja a helyszínt. (in: Ruth Klüger Élni, tovább) El is lehet menni, bár az valószínűleg sosem fog sikerülni, mert ami történt, történetként örökre ott marad benned.

A verseid egy kapcsolat végéről beszélnek, mégis nagyon racionálisak. Szinte alig vannak bennük érzelmek, pedig az olvasó érzi, hogy milyen indulatok munkálnak a háttérben. Az jutott eszembe a kötetről, hogy hideg hiánylíra. Hogyan lehet érzelmek nélkül beszélni a szerelemről?

Tetszik ez a hideg hiánylíra! Amint elkezdek leírni valamit, hideggé válik; nincsenek érzések, mert meg akarom érteni, hogy mi miért történt. Van valamilyen rossz érzésed, amit nagyon nehéz megfogalmazni, a definiálatlansága miatt viszont a pontos érzelem sincs mögötte. Nagyon foglalkoztat, hogyan lehet párbeszédbe lépni a versekben másokkal, a következő kötetem is erre tesz majd kísérletet. Egy kötött formát találtam hozzá; minden vers úgy kezdődne, hogy „azt mondtam neki”, és mindegyiknek a végén teret kapna a másik, hogy reagáljon.

Ahhoz, hogy eljuss a versen belüli párbeszédig, kellett a Holnap ne gyere?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rostás Eni, Könyves.blog.hu, 2017. márc. 30.