Tóth Krisztina a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb és legismertebb szerzője. A mostanában megjelent gyerekkönyve, a Felhőmesék kapcsán az önazonosságról és a jó gyerekkönyvről is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Az elmúlt években több fontos gyerekkönyve jelent meg. Legújabb, Felhőmesék című kötete az eddigiekhez hasonlóan sok érdekességet és izgalmat ígér. Hogyan állt össze a kötet, a súlyos Világadapter című verseskötet után feltétlenül egy derűsebb könyvet szeretett volna?
Az az igazság, hogy a meséket nem a Világadapter után, hanem közben írtam. Maga a Világadapter kötet is válogatás, az utóbbi hét év verseiből válogattam. A mesék közben ezzel egyidőben születtek. Mostanra áll össze egy, illetve két könyvnyi meseanyag. Ősszel jön a második könyv is. A mesék világa más ugyan, és valóban derűsebb is, lévén gyerekkönyvekről van szó, mégis úgy érzem, hogy szoros kapcsolat van a két anyag között. A mesekönyvben is a lét nagy kérdéseiről van szó, csak más nyelven megfogalmazva.

A Mese a denevérről, aki madár akart lenni című szöveg több komoly felnőtt témát vet fel, az identitástól kezdve az önbecsülésig. Fontosnak látja, hogy már gyerekkorban tudatosítsuk a gyerekekben, hogy fogadják el, szeressék magukat? Ez nem ér rá később?
Igen, az identitás az egyik legfontosabb kérdés. Az, hogy erről mikor kezdünk el beszélni, annak nincs meghatározott ideje, hiszen ez egész életünkben foglalkoztat bennünket. Onnantól kezdve, hogy a kisgyerek elkezdi vizsgálgatni magát a tükörben, hogy felépít valami önképet a külvilág visszajelzései alapján, ez egy olyan dolog, ami az egész életét meghatározza. A kis denevér más szeretne lenni, mint ami, mert a külvilág hagyományosan a madarakat tarja szépnek, a denevéreket pedig inkább rútnak és félelmetesnek. Az, hogy ő mégis denevér, az viszont nem döntés kérdése, hanem adottság. Amikor szembesül azzal, hogy ő is lehet szép vagy érdekes, megváltozik az önértékelése és ezzel együtt az egész világhoz való viszonya. Azt hiszem, ehhez nincs „korai” vagy „késői” időpont, ha egy mese érvényes, a gyerek számára érthető módon tud valamit mondani az önazonosságról, akkor azt óvodás korban is megteheti, sőt. Már ezt a korosztályt is nagyon foglalkoztatja, hogy mit tartunk szépnek, mire mondja azt a felnőtt világ, hogy szép, mire mondja azt, hogy csúnya, és valójában mit is jelent a szépség. Ha komolyan elbeszélget egy óvodással vagy kisikolással, hamar kiderül, milyen lényeges ez a kicsik számára.

Az önelfogadás, a szépség megítélése  A kis hal, aki elvesztette az uszonyát című mesében szintén hangsúlyos.  Ezek a kérdések alapjában foglalkoztatták, és jobbnak látta, ha az elmondásukhoz a mese műfaját választja? Az ötlet választott műfajt vagy a műfaj ötletet?
A kislányomon látom, milyen fontos kérdés ez már óvodás korban is. Azért írtam ezt a mesét, mert én magam szorongó kisgyerek voltam, akit gyakran csúfoltak. Úgy érzem, a mesék segíthetnek a belső biztonság megteremtésében.  Amikor elkezdek írni valamit, akkor sohasem tudatosan döntök, hogy na, akkor most legyen egy vers, holnap meg nekilátok egy novellának, hanem elkezdek dolgozni, és szerencsés esetben maga az anyag alakul.  Az alapötletet egyébként egy saját gyerekkori élményem adta. Mindig rettentően sajnáltam a horgászok mellett vödörben fulladozó kishalakat, és mindig szerettem volna visszaengedni őket a vízbe. Mivel tapasztaltam, hogy ezzel más gyerekek is így vannak, és az én kislányom is minden állatot szeretne szabadon engedni, úgy éreztem, a kis hal története alkalmat ad arra is, hogy valamit mondjak a szépségről.

A mesékben megjelenik a gyerekkel kéregető anya, illetve a kevés nyugdíjból élő majdnem százéves bácsi, tehát egy kis magyar valóság is felsejlik a szövegekben. Mit gondol, ezekhez a részekhez érve a szülő jó, ha szünetet tart, és elmagyarázza a gyereknek, hogy mire utal a mesélő, a mese teréből a valóságba lépve?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Nullahategy.hu, 2017. ápr. 18.