Nemcsak a szemünkben tükröződhetnek az érzelmek, nemcsak a tenyerünkből lehet olvasni, a bőrünkre is szinte mindent felírtak. Láthatjuk a sérüléseink listáját, az anyajegyek csillagrendszerét, sőt láthatjuk azt is, ha éppen tetszett nekünk egy könyv. Kemény István napokban megjelent Lúdbőr című esszékötete az év egyik legfontosabb irodalmi eseménye. A könyv tartalmazza többek között a Babérkoszorú-díjas író Komp-ország, a hídról című alapszövegét a fájdalmasan megosztott Magyarországról, és de újra elolvashatjuk a Zrinyi Miklósról szóló szenzációs írását is. Kemény Istvánnal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Ezt írod az Egy szép délután című szövegben: „Állítólag van atombombája, csak célba juttató technikája nincs hozzá. (A kommunista Romániának – a szerk.) De simán el tudom képzelni, hogy itt most mindjárt komótosan kikanyarodik egy ökrös szekér az Alkotmány utcából a Kossuth térre, rajta a szénával letakart román atombomba, és már robban is.” Tudsz-e meg még a nyolcvanas évek végéről más folklorizálódott városi legendát? 
’89. karácsonyán (talán december 26-án) volt egy nagygyűlés a Hősök terén, az akkor zajló romániai forradalom támogatására. Ott az egyik szónok – így emlékszem – felsóhajtott: Istenem, egy hét alatt százötvenezer halott… Mert tényleg voltak ilyen híresztelések az áldozatok számáról. És simán elhitte az ember – legalábbis egy-két napig.

A Bizottságról szóló írásodban (Emlékek a Bizottság zenekarról) nagyon is pontosan mutattad fel rock and roll működési mechanizmusát, miközben a legritkább esetben beszélgettünk a popról, mindig azzal hárítottál, hogy nem értesz hozzá, és nem is kapott el téged… Amikor az összes osztálytársad P.Mobil-on csápolt, te mit csináltál? Asimovot olvastál a budaörsi házatok padlásszobájában?
Az ún. „csövesek” közé sose vágytam. Talán azért, mert a hetvenes évek végén jóformán kötelező volt hozzájuk tartoznia minden jóérzésű, egészséges, szabadságvágyó kamasznak. De legalábbis szimpatizálni. De én későn érő voltam, gimnazista koromban inkább tényleg Asimov… meg Lem, meg Dosztojevszkij. Semmi szabadságvágy (na jó, egy kicsi), semmi hatvanas évek-nosztalgia. Inkább az ötvenes évek rock and rollját szerettem, és amikor a Hungária együttes ilyen jelmezekben tűnt fel ’80-ban, boldog lettem. Miközben azért vártam, hogy eljön az én időm: rendületlenül vártam tovább a Bizottságot, az Európa Kiadót meg a Kontroll Csoportot, amikről persze fogalmam se volt, hogy milyenek lesznek, meg mi lesz a nevük, csak éreztem, hogy el kell jönniük egyszer. Szóval az ún. „újhullámot” vártam, és aztán amikor el is jött a nyolcvanas évek legelején, az sokáig meg is felelt nekem. Azt pedig máig is a sors (vagy a történelem) fintorának érzem, hogy ezek a tündökletes tehetségű zenekarok miért lettek elfelejtve, miközben hozzájuk képest gagyi zenészek gigasztárok lettek, és maradtak mind a mai napig.

A Hángérien! Hálfprájz! című szöveged részint 1989 nyarán, a dél-franciaországi Larzac-fennsíkon egy ún. alternatív tábori élményedről szól… Ebben az esszében említed, hogy a nyolcvanas évek második felében a könnygáz miatt kivetted a kontaktlencsédet, ha tüntetésre mentél, de egy idő után már nem. 1987-1988 körül már lehetett érezni, hogy ezt az egészet senki nem veszi olyan komolyan?
Még ma se értem, hogy a rendszerváltás nevű világtörténelmi esemény hogy bírt itthon vér nélkül végbemenni. Belegondolva abba, hogy tízmilliók haltak bele a különféle szocializmusok megszületésébe-létezésébe, egyszerűen rejtély, hogy a kimúlásuk (abban a formájukban legalábbis majdnem mind kimúltak) hogy mehetett végbe ennyire simán. Ha jól emlékszem, ’87 elejétől a tévé műsorzáráskor leadta a Himnuszt. Ez egy apróság a sok közül, amikből érződött, hogy most már valami máshogy van. És volt egy fura kettős érzés azokban az években: egyfelől valahogy lehetett érezni, hogy nem véres idők jönnek (a kontaktlencsét tényleg kivettem, de azért valószínűbb volt, hogy nem fognak verni), de másfelől állandóan ott volt az az érzés is, hogy azért ezt így nem fogják hagyni. Szóval hogy előbb-utóbb úgyis jön a visszarendeződés, mert a szocialista rendszer az már csak ilyen: ötvenhatos forradalomra szovjet támadás, lengyel sztrájkra szükségállapot, stb. Ha valamit biztosan éreztem ’87-88 körül, az annyi volt, hogy jobban kéne félnem, és nem félek jobban. Talán az ilyen érzést szokás reménynek nevezni.

2005-ben írtad elhíresült, a Holmiban megjelent Komp-ország, a hídról című esszédet, ami kikerült az irodalom szűk levegőjű közegéből, ügy lett belőle. Mi az, amit 2017-ben már másképp fogalmaztál volna meg?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »