Nem vagyok én professzor úr, mondta a kétezres évek elején, túl a nyolcvanon, amikor azért látogatott a Heti Válasz szerkesztőségébe, hogy Antall Józsefről szóló emlékezését közöljük.

Ma már mindenkinek Gyuri bácsi vagyok, tette hozzá. Igazán megtiszteltetés, hogy idefáradt, szabadkoztunk, mire ő: Nekem megtiszteltetés, hogy szóba állnak velem. Akkor nem gondoltunk bele, hogy a rendszerváltozás utáni első házelnöknek rossz tapasztalatai voltak az újságírókkal. Ez kiderül most közzétett emlékezéséből is. Szabad György nem maga írta a könyvet, hanem egykori tanítványa, Pavlovits Miklós újságíró-szerkesztő kérdéseire mondta tollba élettörténetét, helyesebben nemcsak a saját, hanem felmenői sorsának alakulását. A kérdezőnek nem kellett sokat bajlódnia, hiszen 1991–92-ben, amikor a könyv alapját képező felvételek készültek, a házelnöknek még frissek az egyetemi tanári tapasztalatai, tudja, hogyan lehet fenntartani a hallgatóság érdeklődését, arról is pontos tudomása van, milyen közhelyek alapján ítél az ország a múltról. Ezért nagyon fontosak az ő elődei, akik 1848-ban, aztán a nagy háborúban, sőt a Trianon utáni Romániában is mindig magyar tudatú emberek voltak, magyar zsidók. Azt a tévhitet is eloszlatja Szabad György, hogy a holokauszt rémségei után a magyar zsidóság útja szükségképp a kommunista pártba vezetett. Ő például sokakkal együtt a kisgazdapártban talált időlegesen otthonra. 1956-ban pedig – féltve a gondjára bízott fiatalokat – az ELTE forradalmi bizottságában vállalt szerepet.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Valasz.hu, 2017. ápr. 19.