Nagy téttel bírt, hogy a tavaly Nemzetközi Man Booker-díjat nyert Krasznahorkai Lász­ló új, és többek között az egész életművét összegző regénye, melyben „viszszatér” a korai, világszerte hírnevet és szakmai elismerést is kiváltó művei helyszínére, a „sárba” és a „porba”, a kis délkelet-magyarországi szellemi-egzisztenciális nyomorba, vajon meg tud-e felelni a rá nehezedő elvárásoknak. És noha a Báró Wenckheim hazatér a szerző jól felismerhető védjegyeit ismétli meg (a hosszú, szug­gesztív mondatokat, az apokaliptikus alaphangulatot, az örökké várakozás, a bal­jós félkészség állapotát, egyben súlyos társadalombírálatot és a legtágabb értelemben vett nélkülözést, az ember metafizikai sóvárgását és magárahagyatottságát), sikerült valamelyest elmozdulnia arról az alapállásról, melyben folyton-folyvást valami fenyegetőnek a majdani bekövetkeztébe igyekezett bevezetni az olvasóit. Ebben a könyvében ugyanis a szerző már nem pusztán sejtet, és nem is a mű­vészet vakító fényességű olimposzáról tekint alá a kisvilágba, hanem bevonul a mai Magyarországra, és beváltja legnagyobb, legmélyebb félelmeinket, és kertelés nél­kül elmondja, hogy milyen óriási a baj ma idehaza. Mindemellett felmerül an­nak lehetősége is, miszerint a regényben végső soron bekövetkező kataklizma eset­leg egyfajta transzcendens beavatkozásra való ráhagyatkozásként is fölfogható – a regényt ismerve: korántsem magától értetődő istenbizonyítékként.

A regény helyszínének választott város azonos Az ellenállás melankóliája városával, noha a regény egy pontján maga a báró jelenti ki, hogy „ez nem ugyanaz a vá­ros” (219.), de ennek, így, dőlt betűvel szedve, túl kell mutatnia a báró hazatéré­sének kontextusán, mint ahogy ezek a kiemelések a szerzőnél általában valóban a szö­veg metaszintjére kívánkozó kijelentések. És amikor a város Polgármestere be­vezeti a hazatérő bárót egykori lakóhelyére, még inkább nyilvánvalóvá válik a kap­csolat: „ezek itt a híres Béke sugárúti villák, és ez a főút meg nem más, mint amit egykor az ön egyik őséről neveztek el, […] itt meg, fordította el megint a má­sik oldalra a figyelmet, nem más, mint egykori nevezetes zeneiskola-igazgatónk há­za, aki képzelje el a báró úr, még egy mozifilmnek is a főhőse lett” (217.). Eszter úr­ról van szó, és a néhai Wenckheim-sugárútról, vagyis az olvasó ismét ott találja ma­gát abban a „kifűthetetlen, huzatos barakkban” (Az ellenállás melankóliája, Mag­­vető, 4. kiad., 131.), ahonnan a szerző és elbeszélői egykor elmenekültek. A visszavezetés ebbe a világba azonban sokkal inkább bevezetés, szemben a korábbi, vonatkozó regények, a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája bennfentes be­­szédmódjával, ugyanis a sokhangú, valóban bahtyini értelemben vett polifonikus, karneváli elbeszélésfüzér Wenckheim Béla Argentínából Bécsbe menekítésén, majd Magyarországra utaztatásán keresztül áll össze.

Mindez pedig egy több rétegű, sok-sok szereplőt megszólaltató, sokhangú szöveget eredményez, amelynek a báró hazatérése pusztán az apropóját szolgáltatja: a báró fényes kalapján tartja az olvasó a tekintetét, eközben pedig kézhez kap egy di­namikus-dialogikus, nagyon is aktuális leírást a mai magyarság átlagos állapotáról. Az együgyű, szerencsejáték-adósságokba keveredett Wenckheim Bélát a család bécsi ága menti meg a Buenos Aires-i börtöntől, és támogatja őt hazatérésében, mely­nek valódi apropója az, hogy meglátogassa gyermekkori szerelmét, Marikát, aki­re ő viszont, sajnálatos és végzetes módon, Mariettaként emlékszik. Az utaztatás az első pillanattól kezdve egyszerre komikus és tragikus, a báró mimóza, antiszociális, átlag felett érzékeny személyisége lehetetlenné teszi vele az elemi, érdemi kommunikációt. A szabó így képtelen méretet venni róla, mert az nem bírja az em­berek érintését, halkan beszél, és ha arra kérik, ismételje el, amit mondott, azt még halkabban teszi meg. Emellett pedig gyakorlatilag semmi másra nem vágyik, ki­zárólag magányra. A Bécsből a Keletibe közlekedő vonaton a kalauzok busás bor­ravalóért vállalják el a báró kíséretét, ami a magyar oldalra érve rögtön komédi­á­ba torkollik. A tétova magyar kísérő, nem értvén, hogy miből is áll az ő feladata és rendelkezésre állása, gyakorlatilag nem hogy a segítségére, de terhére lesz a bá­rónak: „Kezeskedik, hogy nem fogja zavarni senki, folytatta, amikor úgy jó húsz perc múlva visszatért, és egy »jajistenem«-mel lehuppant a szembenső ülésre […], s az­tán hosszan kifújta a levegőt, amitől enyhe fokhagymás kolbász szaga csapta meg a szemben ülőt.” (109.) Eközben a hazai, pontosabban a helyi bulvársajtó kü­lön­féle értelmezései látnak napvilágot a báró hazatérését illetően, melyek szük­ség­sze­rűen félreértelmezések. Azt remélik, hogy hatalmas vagyona elosztása miatt ér­kezik, már-már az új Széchenyiként gondolnak rá: „a kártyás báró hazafelé tart a Hawaii-szigetekről” (108.), mégpedig „egy adomány miatt tér vissza, mint igaz magyar, mert […] meg kívánja hálálni a földnek, amelyből vétetett, hogy a fia lehetett, s hogy onnan vihette szét a világban e föld hírét” (123.). Az újabb pletyka, ami történetesen igaz is, miszerint Marikát, gyermekkori szerelmét látogatja meg, két neki kül­dött levél folytán válik világossá, mire fel a boldogtalan nő rögtön helyi látványossággá és az irigység tárgyává avanzsál. Felbolydul az egész város, a vezetők beszédeket íratnak, a náci motorosok az Evita dallamát játszó dudákat szereltetnek chop­pereikre, és nagy ünnepséggel fogadják a bárót, ami viszont a báró személyiségéből fakadóan csakis blamával érhet – és úgy is ér – véget.

Adott tehát annak a lehetősége, hogy ez egy több rétegű hazatérés-történetté vál­jon, mely egyrészt a báróé, aki naiv és könnyes tekintetét örömmel futtatja vé­gig a magyar tájon, illetve a szerzőé is, aki újból magyar hangokat szólaltat meg: vissza a forráshoz, a szerelemhez, a hazához, ám már a regény elején meginduló kvá­zi-kerettörténetből is sejteni, hogy az egész majd túlmutat mindezen. Krasz­na­hor­kai mindenesetre a drámaiság tőle szokatlan vitalitásával készít egy dialogikus kor­rajzot, melynek bravúrja, hogy mindezt az egyes szereplők báróval való konfrontációján keresztül mutatja be. A nincstelenség határán élő kalauz szeme könnybe lábad a száz eurós borravalótól, a hervadó Marikából előbújik a szeretetre éhes nő, a városi középvezetőkből pedig a dörgölőzhetnék, a haszon- és hírnévszerzés, miközben a náci motoros banda is benne látja a hazafi megváltót. A városi vezetők min­denféle versenyeket szerveznek: „üvöltve-tüsszögő versenyt”, „csirkefarhát-ha­jí­tó versenyt” (154.), és közben mindenki meg van róla győződve a maga együ­gyű­ségében, hogy innentől fogva „más lesz minden” (76.). Mindebből pedig kiviláglik valami, ami mindannyiukban közös: a sóvárgás, a vágyakozás, a hiány, valami elemi metafizikai betöltetlenség. Ez a hiányra utaltság pedig a Sátántangó messianisztikus alaphangulatát ismétli meg egyfelől, Az ellenállás melankóliája fenyegető bomlását másfelől.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Makai Máté, Kulter.hu, 2017. május 8.