Danyi Zoltán regényéről is azt mondhatnánk, hogy a délszláv háborúról szól, miközben a háború „után” vagyunk, legalábbis ha az elbeszélés jelenét tekintjük, de az idézőjel jelzi, hogy itt sem ilyen egyszerű a helyzet. Az időviszonyok összetettek, a narráció rendkívül sűrű, nem nehéz elveszni benne, miközben a szöveg egésze egy zeneműhöz hasonlóan megszerkesztett.

Az olvasó furcsa beszédhelyzetbe csöppen, mikor az első oldalakat olvassa. Egy függőbeszédben közölt monológ szól hozzá, a helyzet tisztázatlan, valaki beszél – a nevét sosem tudjuk meg –, valaki ontja a szavakat, aki ráadásul nem feltétlen szimpatikus. Egy ponton egyszer csak kiderül, hogy az illető kórházban van, s a megszólított az ápoló, aki azonban nem nagyon figyel oda rá, sőt egy ponton eltűnik, a monológ azonban folytatódik hallgatóság nélkül is. Ez a szituáció a regény több pontján érvényesül, „hősünk” hasonló módon beszél ezután egy klosárhoz, egy színésznőhöz, egy pékhez, egy dalmát öregúrhoz. Megtudjuk, hogy fiziológiai kényszerek kínozzák, nem tud hova vizelni, hát belehugyozik a kórház raktárában egy vödörbe, nem tud hova üríteni, beleszarik a liftbe. Történik tehát a jelen idő, elhagyja a kórházat, majd a monológból lassan felfejlik, hogyan is került oda – ekkor már a 45. oldalon tartunk. A narráció csapongó, élőbeszéd hatását kelti – a szöveg hömpölyög, véget nem érőnek tűnő bekezdéseket, mondatokat olvasunk –, körkörösen, ismétlésekkel, de az ismétlések révén egyre bővülő kontextus feltárásával halad előre. Akár egy traumafeldolgozó szöveg. Felsejlik, hogy a beszélő valami elől fut, de a menekülést megakadályozza, hogy a kórházkertben, ahova véletlenül betéved, egy Kusturica-film zenéjét hallja. Ekkor sírva fakad: „talán mert éppen azt hozta ismét felszínre, ami elől futni próbált, azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”. (44) A múlt terhétől való megszabadulás motívuma abban is megnyilvánul, hogy kiderül, Berlinbe azért érkezett, hogy eljusson Amerikába (az első rész címe is ez: Amerika), „mert csak egy amerikai katonai teherszállítóval lehet elvinni innen a terhet, amelyről szó van”. (50) Ugyanakkor a „Luftbrücke-tervnek lőttek, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem lehet már elhagyni ezt a szaros Európát” (54) – s ezt már a „hazafelé”, a Szerbiába tartó vonaton dünnyögi maga elé félálomban. Egyelőre ennyit tudunk meg.

Ez tehát az alaphang, innen bomlik ki, mélyül el az elbeszélés. Hamarosan azonban a dolgok kellős közepében találja magát az olvasó, egy színházi előadás jelenete – ráadásul egy disznó orgazmusáról van szó – ugyanis előhívja az elbeszélő emlékezetéből egy horvát nő csoportos megerőszakolását. A következő részben (A furgon) már a dögeltakarítókkal járunk, akik az utakról takarítják el a halott állatokat. Ezzel az elbeszéléssel ugyanakkor párhuzamosan történik – csupán gondolatjelekkel elválasztva a két idősíkot – a háborús tapasztalatok elbeszélése (mely fejezet bevezető mondata: „Megtettük, mert megtehettük.” – 73), amikor az elbeszélő egy, a tanyákat megtisztító csapattal működött együtt, miközben a háború hétköznapi, hátországbeli hatásai is előkerülnek. Az egyik ilyen, hogy kiürülnek a boltok, mivel megszűnnek a kereskedelmi kapcsolatok a volt társállamokkal, az ellenségként kikiáltott horvátok és szlovénok által gyártott termékek nem kellenek már, azonban így a boltokban csak az eladók maradnak meg, s „a semmit árulják”. (108) A másik hasonlóan emblematikus jelenség a falfirkák átalakulása: „Kezdetben csak a nyilakkal átlőtt szívek voltak, kezdetben csak vérző szívekkel voltak telerajzolva a padok meg a falak, és hosszú ideig nem is volt más, csak a szívek és a nyilak, de a dolgok azután megváltoztak, és a falakon kezdtek megjelenni a nemi szervek, előbb a férfi, majd a női nemi szervek, valamivel később pedig egymás mellé kerültek, és egy szaggatott vonal kötötte össze őket, egy meredeken magasba törő, majd bágyadtan lehajló szaggatott vonal vezetett a faszból a pinába, ez már közvetlenül a háború előtt történt, és ezek az ábrák új irányba mozdították el a falfirkákat, miközben persze a faszok és a pinák is ugyanarról szóltak, mint amiről a korábban megsebzett szívek, de a dolgok nem sokkal később ismét módosultak, és a nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek, amelyek nagyon gyorsan háttérbe szorították a meredt faszokat és a kitárulkozó pinákat, és sokáig nem is értette, hogy miért került a falakra, mit keres a faszok helyén a nemzeti címer, de később azután rájött persze, hogy lényegében ugyanarról van szó most is, amiről a nyilakkal átlőtt szívek és a szaggatott vonallal összekötött nemi szervek esetében, csak közben megváltozott a szenvedély iránya, és ezt az új irányt fejezi ki a falra pingált címer”. (102–103) A beszélő pedig próbálja visszafordítani a folyamatot, krétával járja az utcákat, és faszokat rajzol a címerekre, „faszherékké” alakítja őket (vagyis négy faszt rajzol a címerek köré, melynek eredménye egy négylevelű lóhereszerű képződmény), s megjegyzi, hogy talán elkerülhető lett volna, ami utána következett, ha a tankokra is faszokat festettek volna a címerek helyére. A háborúnak azonban nincs vége még most sem, mert még ma is ugyanezt a címert pingálják a falakra, ezért csak terjed és mindenhova elér (104), akárcsak Orcsiknál, ahol Jelena a háborút rákos sejthez hasonlítja.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vásári Melinda, Szifonline.hu , 2017. május 10.