A három könyv közül Bencsik Orsolya kisregénye nem illeszkedik szorosan a másik kettőhöz. Az elbeszélés jelene ebben a könyvben áll legközelebb a mához. Témája nem a délszláv háború, bár nyomokban itt is előkerül a huszadik század történelme, ugyanakkor a (poszt)jugoszláv identitás hasonlóan, mint Danyinál és Orcsiknál, itt is meghatározó motívum. A három könyvben továbbá közös a „szerb valóságnak”, az ottani világ atmoszférájának az érzékletes, apró részleteken keresztül történő megjelenítése.

Utóbbi talán éppen Bencsik könyvében a leghangsúlyosabb. Ennek magyarázata az lehet, hogy a Több életre általában véve jellemző a részletekben való elmerülés, az életképek és a mikrotörténetek. Ez a legnagyobb erőssége is a kötetnek, bevonja az olvasót az elbeszélés világába. Ugyanakkor mindez nem mondható el egységesen az egész kötetről, ahogy az ÉS-kvartettben[6] is elhangzott többektől: vannak csúcspontok, és vannak olyan helyek, ahol nem visz magával a szöveg. Számomra ez az elidegenítő effektus éppen a szöveg kulcsmotívuma következtében lépett fel. Már sokan elmondták, hogy ez a kulcsmotívum a sertés, ami még nem is lenne probléma, de nehéz azzal mit kezdeni, hogy a nyitójelenetben a nagypapa három kismalacot fial (népmesei motívum), majd a beszélő is sertéssé változik. Érteni vélem a motivációját: az animális és az emberi közötti határ elmosódásának érzékeltetése (a – nagyon szép – borítón található, dombornyomott szív lehet emberé vagy sertésé), az ábrázolt világ groteszk és abszurd mivoltának megjelenítése (a Száz év magány megidézése), negatív testképek, a „zsigerrealizmus” megvalósítása (Bolaňo nyomán).[7] Mégis erőltetettnek tűnnek ezek a szövegrészek, túlzottnak érzem a disznó-motívum hangsúlyozását, leginkább a regény elején és végén, a tata és a beszélő disznóvá válásakor. Néhol viszont működik, ilyen, amikor egyfajta önleírást ad magáról az elbeszélő (talán erősebb kezdése lett volna ez a regénynek): „Huszonkilenc éves vagyok, és bácskai. Normális állásom még soha nem volt, azt mondják rólam, szélhámos vagyok, és iszom, pedig csak álmos vagyok, akárcsak a kiskatonák a régi disznóhizlaló helyén, vagy apám a kilencvenes években a kaszárnyában. Ha levágatnám a hosszú, szőke hajam, látszana a bivalynyakam, amit a tatától örököltem. Amúgy ez a szexepilem. Mióta elköltöztem otthonról, és Szegeden élek, azzal kezdem a napot, hogy bemegyek a hátsó udvarba, előszedem a talicskámat, és elindulok körbe a házakhoz meg a szállodákhoz összeszedni a kidobott krumplihéjat meg a romlott ételeket. A moslékot, így mondják, engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok.” (56)

Előfordulhat, hogy téves az olvasatom, mivel közben a könyv egy másik fontos jellemzőjében is kulcsszerepet játszik. Ez pedig a kötetnek egy másik központi vonása, mégpedig hogy több szinten is elbizonytalanít. A fentebbi esetben a valóság és fikció határa bizonytalanodik el, az ebből keletkező feszültséget pedig a disznó-motívumon kívül felerősíti a kötet elején található mottó („a kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra.”), de a szövegben folyamatosan előkerülő metafikciós megjegyzések is (a kiadók megnevezése, az NKA-támogatás – ami fel van tüntetve a kötet elején, az írásra vagy nem-írásra vonatkozó megjegyzések, a Bencsik név emlegetése, a beszélő és a szerző önéletrajzának megegyező adatai stb.). Ennek túlpörgetett mozzanata, mikor már az elbeszélő apja is regényt ír, amit majd a lánya neve alatt akar megjelentetni (azért a regény munkacíme nem egyezik meg a könyvével, amit kezünkben tartunk). Emellett elbizonytalanítás történik a műfaji kódok mentén is: vajon lányregényt, napló-/blogregényt, családregényt olvasunk? A könyv mindegyikkel eljátszik, ám mindet le is bontja, vagy ahogyan többek közt Deczki Sarolta is fogalmaz: „a végén a lány disznóvá változása mindenesetre minden lány- és családregény meglehetősen radikális és provokatív »szétírása«”.[8] A narrátor pozícióját pedig végleg elbizonytalanítja az utolsó bekezdés, amelyben az elbeszélő már a halálon túlról szól: „Amikor utoljára találkoztam a holdvilággal, már férjes asszony voltam. Anyámék kifertőtlenítették utánam a disznóólakat, és kidobták a szétnyitható ágyat, noha apám az utóbbit sajnálta, de végül gyorsan belátta, ezek után napjai jelentős részét a házban vagy a kertben virágzó minirózsái között kell töltenie. A tata azt mondta, kár, hogy nem született unoka, a nővérem meg azt, tartsunk újra disznót, özvegy férjem idővel újranősült, anyámon pedig végleg úrrá lett a rémület.” (157)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vásári Melinda, Szifonline.hu , 2017. május 10.