Hevesi Judit 2015-ös első kötete, a holokauszt témáját körüljáró Hálátlanok búcsúja egy még nem teljesen kiforrt, de aprólékos, minden elemében érzékeny líra jeleit hordozta magán. A most megjelent Holnap ne gyere szakítóverseket tartalmaz, és bár a korábbihoz hasonló regiszterben szól, annál mégis letisztultabb, követhetőbb.

A Magvető Kiadó 2016-ban indította el Időmérték című sorozatát, amelyben „időtálló, mértékadó” versesköteteket ígér az olvasóknak. A Holnap ne gyere tárgykörét tekintve mindenképpen kiérdemli a sorozatbeli megjelenést, hiszen kevés időtállóbb téma van a magyar és világirodalomban a szerelmi bánatnál. Mértékadás tekintetében okozhat ugyan némi befogadói nehézséget a negyvenöt vers, a kötet azonban – nagyon okosan – négy, egymásra épülő ciklusra osztja őket. Ez nemcsak a befogadó, de a lírai elbeszélő szempontjából is meghatározó, ugyanis a szakítás feldolgozásának az általa megélt négy szakaszát mutatja be.

Ennek értelmében az első ciklus olyan bevezetőként értelmezhető, amelyben mindazon tartalmi és formai információ előkerül, amit a lírai én az ezt követő három szakaszban többször át fog szűrni magán. Ezek közül a legprózaibb az a tény – amely némi stílusos késleltetéssel csak a ciklus végén kerül kimondásra –, hogy a beszélő barátjának van egy másik barátnője. A vallomás nagyot csattan: a Mi marad meg? című vers minden egyszerűségével együtt is a kötet legerősebb, legemlékezetesebb darabjai közé tartozik. Feltűnnek olyan klasszikus motívumok is, mint a halál és a gyász (Gyász), az igazság és a hazugság (Hazugság) viszonya, illetve egy kevésbé klasszikus, annál emelkedettebb megoldás is: a férfi mint emlék postán való feladása (Tértivevény), amely már itt is ígéretes, a későbbiekben pedig kifejezetten erős versekben bukkan fel. Ami a formát illeti, külön figyelmet érdemelnek a dőlt betűs szövegrészek. Ezeknek látszólag két típusuk van: egyrészt a jobb híján állatverseknek nevezhető szövegeket, másrészt egy-egy versen belül, illetve a Töréspont címűben végig a férfi szemszögét különítik el. Ez a két hang azonban szorosan összeér a távolság fogalmában, csak amíg a férfi jelenléte a tartalmi, addig az állatversek inkább a formai távolságot jelölik a lírai elbeszélő alaphangjához képest.

A második – talán a legszomorúbb – ciklus verseit leginkább az önsajnálat érzése köti össze egymással. A cikluskezdő Mostantól mindig elköveti azt a valószínűleg nagyon is szándékos hibát, hogy saját, többféleképpen értelmezhető első sorát végül egyféleképpen értelmezi: „Eltévedni, az te vagy”. Ki az, aki eltéved itt? A főnévi igenévi forma egy olyan elemeltséget hoz létre, amelyben az eltévedés egyszerre lehet a megszólító és a megszólított tulajdonsága. A vers első felében ez a kérdés nem is tisztázódik, és az utolsó sorában is csak némi engedménnyel: „a legféltettebb tévedésed leszek”. Az eltévedésből tehát végül tévedés lett, amely egyértelműen a férfihoz köthető, a tévedés tárgya viszont már maga a lírai elbeszélő. Ravasz öntárgyiasítás ez, amely okot ad az önsajnálatra és egy teljesen tanácstalan áldozatszerep végigvitelére a ciklusban. Itt még nem lehet józansággal szólni a férfihoz, mert a fájdalom és a félelem nagyobb annál: „együtt hullunk darabjainkra, / de a te arcod vágja el a kezem” (Rossz hely, rossz idő).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Stermeczky Zsolt Gábor, Kortársonline.hu, 2017. május 29.