2014-ben jelent meg az Űrérzékeny lelkek, és idén már itt van a folytatás is, amely bár kevésbé vaskos kötet, mégis már terjedelmében is komoly vállalkozásnak tekinthető. Lehet azt mondani, hogy szinte megállás nélkül folytattad a munkát az első kötet megjelenése után?

Az Űrérzékeny lelkek megjelenésekor már gondolkodtam a folytatáson, leginkább a barátaimnak említettem, hogy esetleg trilógia lesz, de elsősorban az körvonalazódott bennem, hogy a történet valahogyan folytatódik majd. Ám a Nem csak egy kaland mégsem tekinthető folytatásnak, hiszen az előző könyv egy nagyon rövid epizódját bontja ki, annak egyetlen szeletéből épül fel az új regény és úgy gondolom, önálló regényként is megállja a helyét, nem szükséges hozzá az előző kötet ismerete.

A regényben újra azok a különleges kísérletek állnak a középpontban, amelyben egy sajátos pszichoaktív szert kísérleteznek ki a regény hősei – a fekete hús egy mitikus, furcsa, hallucinogén anyag, amely a valóságban nem létezik, mégis vannak a regénybeli kísérletsorozatnak valós forrásai. Mesélnél kicsit bővebben ezekről az ötvenes-hatvanas években folyó itthoni kísérletekről?

Voltaképpen teljesen más történt, mint a könyvben: a forrásként említett kísérletsorozat az ötvenes években zajlott, Szára István pszichiáter-farmakológus és munkatársai az általuk kifejlesztett DMT-vegyülettel végeztek vizsgálatokat, amelybe bevontak különböző írókat, művészeket is, hogy számoljanak be az élményeikről. Elég sok publikáció jelent meg akkoriban erről, Magyarországon is. Szára később az Egyesült Államokba került, és nagy nevet szerzett a szakmában. A munkájáról és ennek kontextusáról munkatársa, Rick Strassman írt egy nagyon érdekes könyvet: DMT – The Spirit Molecule. Ez időben egyébként LSD-kísérletek is folytak Magyarországon, ezekben szintén részt vettek irodalmárok, például Juhász Ferenc, aki esszét is írt az élményeiről. A könyvemben szereplő drognak persze semmi köze a DMT-hez, csak magát az ötletet használtam fel, formáltam történetté, nem volt célom dokumentálni a korszakot. Semmi ilyesmi nem történt a valóságban, mint amikről írtam.

Ha nem is volt cél a dokumentáció, mégis óhatatlan egyfajta sajátos korrajzot is kibontasz a regényben, amelyről tudjuk, hogy nagyon is érdekel, hiszen például régóta kutatod a hetvenes évek neoavantgárdjának történetét.

Az, hogy a Nem csak egy kaland a hetvenes évek egy bizonyos pontján játszódik, alkalmazkodás is volt, hiszen a szereplők életkorához és az Űrérzékeny lelkek által megadott időkeretekhez tartanom kellett magam. Ugyanakkor érdekel ez a korszak: a hidegháborús paranoia, a drogparanoia, melyek világértelmezési metaforákként is működtek. Ezek kezdettől jelen voltak számos szerző műveiben, így Burroughs és Pynchon, vagy éppen Stephen King korai műveiben. Ahogy magyar művészek életművében is ott voltak ezek az elképzelések, Hajas Tibor avantgárd író és képzőművész munkáiban például. Hajas szerepel is mindkét regényben, de óva intek mindenkit attól, hogy a könyvből próbálja megismerni az életrajzát vagy munkásságát. A hidegháborús korszak paranoiája behatolt a művészek munkáiba – ahogy behatolt az emberek mindennapjaiba is, leginkább ennek hangulatát akartam megragadni. A dolgok megismerésére irányuló vágy és a vele együtt jelentkező félelem paradox keveréket alkot: a vallás, az okkultizmus, a pszichedelikus kísérletek és a neoavantgárd törekvések közös metszetet képeznek, a könyvben egymás helyettesítőiként működnek, reményeim szerint. Hogy egy példával érzékeltessem, mire gondolok: Bódy Gábort egyszer megkérdezték, hogy mit is jelent a Kutya éji dala című filmjének címe. Valami olyasmit válaszolt, hogy mindannyian kutyák vagyunk, akik különbözőképpen ugatják a Holdat. Földi lények, akik vágyódással és rettegéssel tekintenek a Földön kívüli dolgokra. Ez jelenik meg Bódy filmjében: az élet értelmét kereső nőként, csillagászként, punk zenészként, alkoholista férjként, álpapként, kiégett párttikárként – mindegyik másfajta viszonyulási mód. Ez is foglalkoztatott, a szubkultúrák, a politika, a neoavantgárd pedig mind feldolgozandó anyagként, koncepcióként szolgáltak ehhez.

Lehet azt mondani, hogy szemben számos íróval, aki saját élményekből dolgozik, te inkább a „munkádat" szublimálod irodalommá?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Dóra, Litera.hu, 2017. június 27.