Első prózakötetében nem távolodik messzire „a gépvilág ritmusaitól” Tóth Kinga, ám az ipari kakofóniába egy több nyelven beszélő, alakváltó élőlény is becsatlakozik. A Holdvilágképűek sűrű, nehéz szövegeiben sorfalat állnak az immunológiai betegséggel élők, akik megtanulnak egyszerre kifelé és befelé is létezni, miközben identitásukat a betegség-, a kórház- és az idegen nyelv szavai aprózzák fel. Állapotuk nem írható le a klasszikus betegségnarratívákkal, hiszen ahogy A végére című szövegben olvasható: „Akármikor akárhol be lehet fejezni. A betegség lefolyása, gyógymódja ismeretlen”, ám mivel nincsen saját nyelvük, a stigmatizáció elkerülhetetlen. Tóth Kinga azt vizsgálja, hogyan kényszeríti rá őket a társadalom a mutálódásra, és mi történik, ha elvesztik a kontrollt a testük felett. Interjú rejtőzködésről, nyelvfilozófiáról és Batmanről.

A Holdvilágképűek margós bemutatóján beszéltél arról, hogy fontosnak tartod a betegség-metaforáktól való elfordulást. Mi a baj a metaforákkal?

Magával a betegség szóval van problémám. Amikor a kötet német verzióját írtam, több felolvasóestem is volt, ahol mindig Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvéhez kapcsolták a szövegeimet, pedig én teljesen máshogy állok a kérdéshez. Sontag egy olyan betegségből indul ki, aminek két útja van, vagy meggyógyulsz, vagy belehalsz. Én egy olyan alapállapotról beszélek, aminek nincs kezdete, nincs fejlődése és nincs vége. Az immunbetegségeket vagy autoimmun eredetű betegségeket nem kapod el, nem alakulnak ki benned, mint mondjuk a rák, hanem mindig is ott vannak, és pont emiatt nem passzol rájuk az a szó, hogy betegség.  

A könyved úgy beszél az immunbetegségekkel élők mindennapjairól, hogy a sok személyes traumából egy kollektív traumát hoz létre, ami emiatt a kollektivizálás miatt aztán elveszti trauma-jellegét. A szövegekben már nem egy traumatizált csoport jelenik meg, hanem létrejön egy szekta, amelyben mindenkinek szuperképességei vannak.  

Pontosan ezt akartam megteremteni.  

Hogyan lett a személyesből kollektív?

Fogalmam sincs, hogy mennyire menjek bele ebbe. Voltak olyan interjúk, amelyeknél szinte elvárták tőlem, hogy toljak egy coming outot, de nem tudom, hogy szükség van-e erre. Nem az a problémám, hogy akkor mondjam-e, hogy nekem van-e valami bajom, ha igen, akkor azt mikor diagnosztizálták, hogyan alakult, mert ez itt nem szempont. Az autobiografikus megközelítés, ami mondjuk Sontagnál vagy Esterházynál működik, ennél a témánál nem fog, ráadásul olvasóként nem is rajongok érte, ahogy a traumairodalomért sem. Az nem teremti meg a nyelvet, ha a traumáról számolsz be, attól nem tanulsz meg jól működni. Nem is tudom, hogy ebben az esetben traumáról beszélhetünk-e. Kiszámíthatatlan dolgok történnek a testtel, de ha mindezt a fájdalmon keresztül mutatod be, az nagyon lebutított, egysíkú és nem visz sehová. Eddig semmilyen negatív reakció nem érkezett a könyvre, nem éreztem sajnálatot vagy részvétet másoktól, sem azt, hogy hozzám mint szerzőhöz, vagy mint esetleges érintetthez máshogy viszonyulnának.

A szekta-hasonlat nekem is eszembe jutott: jó túlélési stratégia lehet, ha ezek az emberek úgy tekintenek magukra, mint akik új tulajdonságokkal rendelkeznek; ha azt gondolják, hogy ebbe a csoportba tartozni tulajdonképpen menő dolog, miközben persze csomó borzalmon átesnek. Ennek a könyvnek lesz egy folytatása X címmel, amelyben tényleg szuperhősök szerepelnek majd. Írtam már például a Contergan-bébikről, akik végtagok nélkül születtek a gyógyszerek miatt, vagy a Solar-fiúkról, akik egyáltalán nem tudnak napra menni, de a nappal kelnek és fekszenek.

Az volt az érzésem, hogy Holdvilágképűek szövegeivel azt szeretnéd elérni, hogy ne démonizálják többé az immunhiányos állapotot, vagy egyáltalán bármilyen betegséget.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rostás Eni, Könyves.blog.hu, 2017. július 9.