„– Na, jó, fedezzetek! / – Ki kit? / – Ti engem! / – Késő, itt van... / – Hol? A nyúlon túl? / – Nem. A nyúl az!" – így szól Arthur király, Sir Lancelot lovag és Tim, a bolond varázsló párbeszéde a Gyaloggaloppból. Szijj Ferenc regényéről nem véletlenül jutott eszembe a fergeteges nyúl-jelenet. Túl azon, hogy humorában, szatirikus hangvételében rokonságot mutat a Monty Python-darabbal, s felbukkan benne egy rendkívül félelmetes, hatalmas nyúl, amely képes átharapni az ember torkát (6. Nyúl az asztalon), a Növényolimpia nagy kérdése, hogy létezik-e valamiféle rejtett, ravasz értelem, amelyet nem hiába űzünk, kutatunk csökönyösen a látható mögött, avagy félelmünk tárgya nem más, mint amit a két szemünkkel látunk. Azaz: mi van a nyúlon túl?

Szijj már az elején eligazít. Regénye ugyanis egy hiányjellel kezdődik. Az első rész első fejezete, az Álomszerű tisztánlátás „hiányzik", csak „földi maradványok" vannak (második fejezet), amelyek nem kínálnak tágasabb nézőpontot, a láthatatlan vagy nem létező egész roncsolt darabjai, egy elképzelt, feltételezett egész – halott – részei. In medias res kerülünk az elbeszélésbe, nem lepődhetünk meg hát, hogy egy erdő közepén találjuk magunk, és ebből a csapdahelyzetből gyakorlatilag a végéig nem tudunk kikeveredni. A „De én akkor már három utcával odébb vagyok" kezdetből világossá válik, hogy menet (futás) közben vagyunk, és az elbeszélő idő- és térbeli előnyben van. Ami történik, nem a jelenben és nem azonos helyen történik, az események helyszínét a narrátor már elhagyta. Közel sem ilyen egyszerű azonban a megoldás, a mesélő hol harmincévnyi, hol három háztömbnyi távolsága olykor centiméterekre és másodpercekre szűkül, és ezek az idők és terek, akár egy Kandinszkij-kompozícióban, egymásba csúsznak. Szijj ugyanakkor, mint egy jó krimiben, már itt, a kezdeteknél elhelyez egy meghökkentő, sőt a kíváncsiságot felcsigázó jelet, amely az olvasót téves pályára állítja, dezinformálja, nyomok keresésére készteti: „Hát ki adja vissza nekem a le nem parkolt pénzt, ha valami oknál fogva korábban jövök ki az ékszerboltból, kurta szoknyában, csipkés blúzban, illatos női harisnyával a fejemen, betárazott géppisztollyal a hónom alatt, tömött, fekete műanyag szemeteszsákkal a vállamon?" Nem más ez, mint jelhagyás jel nélkül, ékszerboltról, rablásról ugyanis szó sincs a regényben, az olvasó mégis a nyomozó szerepében vág neki a történetnek (a történet rekonstrukciójának).

A szöveg azonban szilánkokból, darabkákból áll össze úgy, hogy bár kecsegtet egy később kirajzolódó egész reményével, és részletekben olykor teljesíti ezt az ígéretét, alapvetően töredékes marad. Mint amikor egy széttört cserépedényt próbálunk összeragasztani úgy, hogy előtte a konyhában valaki már összesöpört. Szijjnek nem célja a hiánytalan történetmesélés, amelyben előbb-utóbb minden kocka a helyére illeszthető, a történet ugyanis esetleges, labilis, nincs valódi eleje-vége, tehát nem elmesélhető, ok-okozati és logikai rend csak nyomokban fedezhető fel benne. A regényforma tehát álca, a történet illúzió, nem elbeszélés van, hanem szövegelés, mániás narráció, melyből a világ (szűkebb pátriánk állapotának) aktuális olvasatairól kapunk képet, a fejünkben burjánzó tudattartalmakról, az aktuális összeesküvés-elméletekké rendeződő értelemkeresésről. Szijj saját bevallása szerint dobozregényt kívánt írni, amelynek lényege volna, hogy bizonyos foglalatban (doboz) helyezzük el a különböző elbeszéléseket, amelyek egymással véletlenszerű kapcsolatba kerülnek, s a doboz megrázása után akár újabb és újabb véletlenszerű kapcsolatok állhatnak elő.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Gabriella, Litera.hu, 2017. július 7.