Mihály, Móric és György története akkor is érdekes lenne, ha nem tudnánk, hogy a magyar irodalom nagy alakjairól van szó – ám a könyv fülszövege mindjárt az elején eligazítja az olvasót. A 20. századból visszahátrálva az időben, hőseink – Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György – három generációt képviselnek. A bonyolult idő- és térstruktúrába ágyazott regény alakjai közötti időlépték azonban változik: a fiatal Babits még Jókai kortársa lehet, ám Bessenyei már nagyon távol áll mindkettőjüktől. Egy fontos életcél azonban összekapcsolja őket: az irodalom.

Bár egyfelé tartanak, eltérő társadalmi rétegből érkeznek. Babits művészetkedvelő polgárcsaládból indul, Jókai református kisbirtokos nemesi értelmiségi házba születik, míg Bessenyei György dzsentricsalád sarja. Babitsban és Jókaiban közös, hogy tizenkét éves korukban elveszítik az édesapjukat. A fiatal felnőttkoruk elején járó Mihály, Móric és György művészi öneszmélésének és irodalmi pályára állásának lehetséges változatait az író egy-egy kitüntetett életszakaszuk történetébe sűríti. Hőseinket valós életszituációkban ismerhetjük meg, a regény szinte rásimul hivatalos életrajzuk tényeire. Az Amíg másokkal voltunk mégsem tekinthető életrajzi írásnak, mert a történetekben kisebb-nagyobb időbeli-térbeli eltérések és fiktív elemek is felfedezhetők. Ez azonban csak még érdekesebbé teszi a könyvet, hiszen tudjuk, hogy nem életrajzi monográfia volt az író célja. Fejlődésregényként is felfogható művében sokkal inkább három, irodalmi ambíciótól fűtött fiatalember szellemi „erőgyűjtéséről” és az irodalmi pályán való elindulásáról akar szólni.

Mindhárom kisregény keretes időszerkezetű. Babits Mihály 1930-ban ünnepelt költőként, egyben a Nyugat frissen kinevezett főszerkesztőjeként tér vissza Szegedre. Majd visszaugrunk a századelőre, hogy pályakezdő segédtanárként korai évei tanúivá váljunk a Tisza-parti városban. Jókaival először 1850-ben találkozunk Budapesten. Ezután visszacsúszunk az időben, hogy átéljük vele a bujdosást, amikoris tétlenségtől-unalomtól gyötörten 1849 tavaszán erdélyi utazásra indul, és a szabadságharcot – helyszínei nyomasztó emlékének hatására – lélekben újraéli, s ily módon dolgozza fel magában a forradalom bukását. Bár tőlünk a legtávolabb áll, a három fiatalember közül Bessenyei György története a legizgalmasabb: időben és térben egyaránt ő járja be a legtekervényesebb utat. Tanulatlan ifjúként Tiszabercelről kerül Bécsbe Mária Terézia gárdatisztjének, és a császári udvarban válik fogékonnyá a nyelvek és az irodalom iránt. Majd már meglett férfiként visszatér szülőhelyére, Pusztakovácsira.

Negyven éven át követjük György életét, ám nem ezért ő a legösszetettebb személyiség közöttük. Mert míg Babits és Jókai mindig is főként irodalmi körökben mozgott, és később írókként is a hazai irodalmi közélet vérkeringésében éltek, addig Bessenyeinek mindvégig kettős identitása volt. Életmódját tekintve először császári testőr, majd földesúr Pusztakovácsin, emellett a szellemi élet központjától távol, „bihari remeteként” vált a magyar felvilágosodás jeles képviselőjévé. Őt látjuk öregen, meghasonultan is – nem csak élettől duzzadó fiatalemberként, mint Mihályt és Móricot –, a minden ízében átalakult világ követhetetlenségének és a változások elviselhetetlenségének érzésével vívódva, vagy a múlt emlékeinek átmentésével küszködve. Hozzá kötődik a regény csúcsjelenete is: élete alkonyán pusztakovácsi parasztházából kihurcolja és baltával felaprítgatja a Bécsből hozott kecses bútorokat, hogy jó lesz a parasztjainak téli tűzelőnek.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Argejó Éva, Kortársonline.hu, 2017. június 1.