„A társadalmat javítgatni lehet, de megjavítani nem – ennyi talán kiderült a huszadik század végére.” K. I.

A jó esszé kétirányú: egyszerre vizsgálja a külső jelenségeket és reflektál szerzőjének belső világára; amennyire szól a boncolgatott témáról, ugyanakkora mértékben árulkodik megalkotójának személyiségéről és világnézetéről. Társadalmi jelenségek és magánjellegű mozzanatok ötvöztetésével, olykor ütköztetésével írja Kemény István Lúdbőr című sajátos füves könyvét, egyre figyelve közben, hogy mindig megpróbálja a Lényegre helyezni a hangsúlyt. Az esszéírás esetében ily módon a Lényeg keresésének egyik formájává válik. Ahogyan utal is rá, a kamaszkor végén az emberek zöme már tudja, mit akar kezdeni az életével: valakiből asztalos lesz, másvalakiből gyógyszerész, valaki pedig az ügyvédi pályát választja. Annak, aki a Lényeget keresi, azonban csak álhivatásai lehetnek: költő, idénymunkás vagy esszéíró, hiszen ő mindig a Lényeg nyomában van, még akkor is, amikor nem, mert állítólag éppen a betevő falatért dolgozik. A Lényeg pedig ott rejtőzik mindenhol körülötte: Ady Endre „Minden Egész eltörött” verssorában; a hetvenes éveket eltörlő új hullámban; az Európa Kiadó azon dalszövegében, amely kimondja: „a helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”; a tényben, hogy a forradalmian új zenekarok a nyolcvanas évek elejéről „’89 után is pont olyan távol maradtak a hatalmi pozícióktól, mint addig”; vagy akár Menyhárt Jenő azon megállapításában, hogy azért éri meg idealistának lenni, „mert mindennek ára van, és az idealizmustól való megszabadulásnak a meghasonlás az ára”.

Mint a fentiekből is kitűnik a kötet visszatérő motívuma a társadalmi viszonyokra való folyamatos reagálás. Mai szemszögből figyelve Kemény István egy mozgalmas, társadalmilag turbulens időszakban volt fiatal (zenei új hullám, lázadások kora, viszonylagos szabadság, rendszerváltás), éppen ezért a kötetnek a személyes benyomások mellett, bizonyos mértékben nemzedéki jellege is van. A szerző egy szerencsés generáció tagjának tartja magát, függetlenül attól, hogy egy diktatúrában született, és élt huszonnyolc éves koráig. Azért tartja nemzedékét szerencsésnek, mert láthatta, hogyan működik egy totalitárius rendszer, egyben azt is megtapasztalhatta, hogyan omlik össze. Mint írja, az ő életüket már nem tudta tönkretenni a „kommunizmus”, mint a náluk idősebb korosztályokét: „[m]egtanultunk félni tőle, de megtanultunk nevetni is rajta”, úgy érezte, jókor és jó helyen születtek, a „szerencsés véletlenek folytán egy kétes minőségű táptalajból (Kádár-korszak) kinőve jó és rossz hatások optimális kombinációja alatt hajtottunk ki, és nevelődtünk fel, és most fogunk virágba borulni”. Bár azt állítja, hogy húsz év alatt sem veszett ki belőle ez az érzés, csak várja türelmesen, hogy visszajöjjön, a kötet több esszéjéből is egyfajta csalódottság érződik, mintha eljátszotta volna ez a szerencsés korosztály a történelmi lehetőséget egy igazságos, mindenki számára élhető társadalom kialakítására. Kemény aggodalmát fejezi ki, hogy „a huszonegyedik század elején az európai eredetű civilizáció a francia forradalom előtti társadalom felé közeledik”, ami azt jelenti, hogy „a szabadság, egyenlőség és testvériség kétszáz éves korszakának nemsokára vége lesz”. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a második világháború győztes szövetségesei nemcsak az érdekszférákat egyeztették, hanem testvériesen az Egyenlőségen és a Szabadságon is megosztoztak: az elsőt kapta a keleti blokk, a másikat pedig a nyugati világ. Ilyen értelemben a rendszerváltás tulajdonképpen a Szabadság győzelmét (is) jelenti az Egyenlőség felett. Mint írja „[a] győztes Nyugat, miközben buzgón igyekszik a rendszerváltás óta öntudatos, szabad embert faragni belőlünk, szolgalelkű keletiekből, egyúttal fogyasztóvá, célcsoporttá, lakossággá, elbutított, félanalfabéta, atomizált senkikké tesz minket”. Természetesen a helyzet ilyetén alakulásának okait vizsgálva, a hazai politikum felelősségéről kialakult meglátásait sem hallgatja el, a rendszerváltástól eltelt bő negyed évszázad fejleményeit befolyásoló aktuálpolitikai kérdésekről is több ízben kifejti véleményét. Eközben a médiában feltűnő politikai elemzőkkel, politológusokkal és egyéb szakértőkkel ellentétben, akik rendre az általuk favorizált oldal erényeire, illetve a másik visszásságaira hívják fel a figyelmet, Kemény a teljes politikai elitet górcső alá veszi, rámutatva mind a jobboldal, mind a baloldal hibáira, amit a legszemléletesebben az általuk képviselt jövőkép által éreztet. Míg az erőteljes, „új, saját középosztályt épít[ő]” jobboldalnak felrója, hogy jövőképe nem öleli fel az összlakosságot, addig a baloldali ellenzéket azért marasztalja el, mert neki viszont semmilyen jövőképe sincs, és ha valamiben igaza is van, nem tehet megvalósítása érdekében semmit, mert egyetlen konkrét elképzeléssel sem rendelkezik.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sándor Zoltán, Magyarszo.rs, 2017. augusztus 3.