„Lehet érdekes, ha valaki arról ír, hogy ő olyan, amilyen, de nekem érdekesebb arról írni, hogy én tulajdonképpen nem olyan vagyok, mint amilyen szeretnék lenni, és olyan sem szeretnék lenni, amilyen vagyok, de azért mégiscsak olyan vagyok, tehát valamiféle konfliktus van a vágyaim és az életem között” – vallja költészetéről Nádasdy Ádám, akivel műfordításról, emlékezésről és a nyelvről is beszélgetett Hevesi Judit.

Egy interjúban azt mondja, nincsen nyelvromlás. A nyelv mindig szükségszerűen változik. Éppen e miatt a változás miatt tartja fontosnak az irodalmi szövegek újrafordítását?

Ez az egyik oka. A nyelv valóban változik, és ami régen természetes vagy mulatságos volt, az lehet, hogy ma már nem természetes és nem mulatságos, holott a szerző annak gondolta, amikor írta. Bizonyos értelemben tehát a szerző eredeti szándékához kell igazítani a szöveget – ezt tartom az újrafordítás egyik fő feladatának. A magyarban például az ’ifjú’ szó nagyon régies, irodalmias, helyette azt mondjuk: fiatal. Vigyáznunk kell, mikor mondunk ifjút, ha a szerző eredetileg csak azt írta, hogy jung (német) vagy young (angol), hiszen ezek ifjúnak fordításával megemeljük vagy régiesebbé tesszük a szöveget, mint amit a szerző képzelt.

A másik ok azonban, mondjuk ki, igenis öncélú: a fordítás egy nagyon szép tevékenység. A Madonnát a gyermekkel is újra és újra megfestették az évszázadok során. Nem azért, mert a régi nem tetszett, hanem mert egy újabb festő úgy gondolta, ő máshogyan csinálná. Vagy ahogyan új és új templomokat emeltek! Azt sem azért tették, mert ne lett volna elég, hanem mert érdekes volt megmutatni például, hogy modern templomot is lehet építeni, mondjuk vasbetonból. Ezzel valójában ápoljuk a régit, a klasszikust, egy szöveg esetében biztosan, hiszen így visszatérünk hozzá, újra megnézzük, aktualizáljuk.

Érdekes lenne A fiatal Werther szenvedéseit olvasni.

Vannak nagyon rögzült címek, mondatok, amikhez nemigen szoktunk nyúlni. Jó példa A makrancos hölgy című Shakespeare-darab. Sem a ’hölgy’, sem a ’makrancos’ szót nem használjuk már a hétköznapokban, a fordításomban nem is szerepel egyik sem. A makrancos helyett biztosan azt mondjuk, veszekedős, házsártos, kibírhatatlan. Ugyanakkor a színházak szerint, ha más a címe, mint amit a néző megszokott, nem fogják tudni, hogy ugyanarról a darabról van szó, és nem nézik meg.

Mit tud Shakespeare? Mitől tud mindig ennyire aktuális lenni?

Az egyik ok talán az, hogy vegyíteni tudja a magasat az alacsonnyal, az ünnepélyest, méltóságteljest az alpárival. Ettől valahogy könnyebben fogyasztható, mint például a kizárólag emelkedett hangon megszólaló francia klasszikusok, Corneille vagy Racine, miközben összetettebb, mint a vásári komédiák. Shakespeare mer olcsó lenni néha, teszi ezt nagyon ügyesen. A másik, hogy nagyon jól tudja a lélektan libikókáját mutatni. Egy jeleneten belül bejön két ember, az egyik fönt van, a másik lent, de mire kimennek, átbillen a libikóka. Az megy ki győztesen, aki vesztesen jött be. Kicsit olyan, mint egy filmrendező: sok apró jelenet, ügyesen megvágva. Gyakran meglepő, melyik jelenet melyiket követi.

Sokan nevezik pimasznak a Shakespeare-fordításai miatt. Vállalja?

Igen, azt hiszem, ezt lehet vállalni. Pimasz vagyok abban az értelemben, hogy kicsit talán fricskázom a közönséget. Shakespeare-t sokan egy érinthetetlen szobornak, szentnek képzelik. Rá kell mutatni, hogy neki is megvannak a műhelytitkai, trükkjei, s ha neki vannak, hát nekem miért ne lehetnének?

Mondok egy példát: a magyar klasszikus műfordítás-nyelvben nemigen szokás latinizmusokat használni. A ’tradíció’ szót például rendre hagyománynak fordítjuk. A 19. században vált alapelvvé, hogy ha magyarul írunk, akkor azt tényleg magyarul tegyük. Azt a szót, hogy ’probléma’, szerintem egyetlen Shakespeare-fordításomban sem írtam le, holott ez egy hétköznapokban is gyakran használt kifejezés. Ilyen értelemben nagyon is konzervatív vagyok.

Mármost a Lear királyban a gonosz nővérek (legalábbis így szoktuk nevezni őket, miközben ők sem olyan gonoszak, meg lehet érteni őket is) tárgyilagosak, nagyon különböznek az apjuktól. Ott használtam olyan szavakat, mint például a ’provokál’ (Goneril mondja), ami szokatlan ugyan, de ezzel a szokatlansággal jelezni tudtam a távolságtartást, a kívülállást. Úgy beszél, mint egy üzletasszony.

Persze a híres sorok híres fordításait mindig másképpen adom vissza, olyankor a közönség föl is kapja a fejét, olyan ez, mintha rajzszöget tettem volna a székük alá. Vagyis a pimaszság figyelemfelkeltést is jelent, a tartalom újragondolását.

A fordítás szükségszerűen jelentésvesztés is. Ahhoz hasonlítom, mint amikor leírjuk vagy kimondjuk a gondolatainkat, ott sem tudjuk például érzékeltetni a mögöttes érzéseket vagy a gondolatokat azok teljességében, komplexitásában.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hevesi Judit, Irodalmijelen.hu, 2017. augusztus 23.