Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában (1957). Fordította Székács Vera, Scholz László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 173 oldal, 3290 Ft

Gabo 1945-től, nagyjából 18 éves korától írt újságcikkeket, fiatalon kolumnistája lett az El Heraldonak, Kolumbia egyik legnagyobb napilapjának, saját véleményrovata volt. Már jelentős újságíróként 1955-ben Rómában és Párizsban töltött hosszabb időt, majd ezután jutott el Európa számos helyére. Így érkezett el 1957-ben a keleti blokkba – mint meggyőződéses baloldali, aki igen kíváncsi volt mindarra, ami itt történt, ám miközben következetes kritikusa volt a nyugati világnak, a keleti világot is kritikusan szemlélte. Nem is viselkedhetett másként az, akinek volt szeme. Ugyanakkor kommunistaként azt a kérdést is föl kellett tennie: kommunisták-e egyáltalán ezek a szovjet blokkban hatalomra jutott „eszmetársai”. Vérbeli riporter volt: mindent megfigyelt, az emberek érdekelték, a hivatalos programokról mindig meglógott, hogy a villamoson, a kocsmában, a mulatókban és a házibulikban ismerkedhessen azokkal, akik a hivatalos vendéglátók helyett elmondták, megmutatták neki, hol is van éppen. A „kolumbiai vendég” nem volt hülye. Fölfogta, hogy nincs mit enni, hogy rosszul öltözöttek az emberek. Főleg mivel fiatalon ő is vézna és rosszul öltözött volt. A keleti félelmet és a hazugságot azonban kevésbé értette. Ahonnan jött, ott mindez nagyon másként volt.

Amikor a Nagyvilág 2003/11. számában megjelent García Márquez 1957-ben és 1958-ban írt két cikke Magyarországról, nem akartam hinni a szememnek. Nem tudtam, hogy fiatal újságíróként itt járt, mint ahogyan a regényeit olvasva az se nagyon érdekelt, bár azt tudtam, hogy baloldalinak, sőt kommunistának kell őt tartanunk. Most kötetbe gyűjtve olvashatjuk akkori kelet-európai látogatásáról szóló útinaplóit, riportjait. A 30 éves író (aki még csak titokban volt író, valójában tehetséges újságírónak látszott) több nyugati újságíró kollégájával Kelet-Berlinbe, Lipcsébe, Prágába, Varsóba, Krakkóba, Moszkvába és Budapestre utazott, hogy megnézze, hogyan élnek a vasfüggöny mögött. Messziről jött. Nyugati vagy inkább déli, karibi „latin” szemmel nézve sok furcsaságot talált. Az első, hogy: „A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére” (7.).

Az összegyűjtött 12 tudósítás – melyek közül tudtommal eddig csak a két magyar tárgyú volt olvasható nálunk – a példaszerű magyar életműkiadás legújabb kötetének anyaga. (Az író két utolsó művéről lásd kritikáimat: ÉS, 2004/10., márc. 5., ÉS, 2005/20., máj. 20.) Kár, hogy nem kíséri e gyűjteményt utószó, amely eligazítana az újságcikkek hátterével kapcsolatban. Bár a hazai olvasó sokat tudhat a szinte magyar szerzőként kedvelt íróról, ez mégsem lett volna hiábavaló. Mivel önéletrajza (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, 2003) éppen 1957 előtt ér véget, nagyjából akkor, mikor az író 1955-ben Európába utazik, majd 1956-ban megnősül, tehát a keleti utat már nem érinti. Igaz, ott van támpontként a Piedad Bonnett szerkesztette kisszótár, breviárium (A világ, ahogy Gabriel García Márquez látja, 2006), létezik Kulin Katalin kismonográfiája (Mítosz és valóság, Akadémiai, 1977), és ott van Gerald Martin biográfiája (Egy élet, 2009), ezek közül azonban csak a biográfia beszél hosszan a politikáról és az újságírásról, az viszont túlságosan is részletezően.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Károlyi Csaba, Es.hu, 2017. április 28.