A gyászt tanulni kell. Akkor is, ha az apánk megérdemelte, amit kapott. Karl Ove Knausgård pedig tanul, hatrészes életrajzi sorozatának, a Harcomnak az első részében, a Halálban.

„[M]intha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához.” A regény a halállal nyit, az elbeszélői hang erről indít filozófiai eszmefuttatást. Ezzel rögtön egy tabut is feszeget: felmerül, vajon miért ne hagyhatnánk ott a halottakat, ahol meghalnak, amíg csak rá nem érünk a nap végén foglalkozni velük. Aztán csak nyúlik ez a gondolatmenet, halál, halál és újra halál. Mire átfordul ez egy gyerekkori emlékbe, és elkezdődik a cselekmény, már a fiai életének legapróbb mozzanatait irányító apa színre lépése is megkönnyebbülést jelent.

A Halál első része Knausgård, vagy Karl Ove – ahogyan a könyvben mindenki nevezi – felnőtt portréja, és apjáé, ahogyan a gyerek- és kamaszkorában megismerte őt. A második rész – közel kétszáz oldalon keresztül – az apa halálát követő temetési előkészületeket öleli fel. Szokatlan írói ötlet egy életrajzi regényfolyam első részét a halálnak szentelni, de az apa szerepével el- és leszámolni, végül pedig elengedni, talán az első tennivaló azelőtt, hogy valaki végigtekintene az életén. A második rész végén nem is cselekményszintű a lezárás; a temetés már nem szerepel, sőt, az sem derül ki, pontosan hogyan történt a haláleset. Ugyanakkor az elbeszélő elér egy bizonyos lezárást magában, elfogadja a halált. Inkább érzelmileg hosszú ez a második rész, a ház takarítását minden korábbi szövegrésznél részletesebb leírás ábrázolja. Még azt is megtudjuk, a hűtőben a három kicsi mellett állt egy bontott másfél literes Sprite is; hogy milyen vegyszerekkel, milyen sorrendben törölt fel milyen felületeket, egészen a reptéri sorban előtte és mögötte álló személyek leírásáig. Ez vagy hihetetlenül idegesítő, vagy lenyűgöző olvasmányélmény. A gyász már-már rituális feldolgozásának apróságokba fojtott, cselekvésterápiás folyamata.

Ennek köszönhetően nem csak külsőleg ír a gyászról, de beengedi az olvasót, aki lépésről lépésre figyelheti azt. Ezek voltak a gondolataim és ezeket tettem, mondja az elbeszélői hang, ettől lesz érzelmileg megterhelő a regény. „Apa halott, gondoltam – és egy kép villant fel róla előttem, mintha az „apa” szó illusztrálására szorulnék –, ami, miközben a repülőgépen ülve a temetésére tartok, teljesen hidegen hagy, gondolom, és két tíz év körüli kislányt nézek, ahogy leülnek az egyik üléssorban, míg a két felnőtt, akik, gondolom, minden bizonnyal a szüleik lehetnek, a mellettük lévő széksorban foglalnak helyet, gondolom, hogy gondolom, hogy gondolom.”

Adott tehát ez a két nehéz téma, a halál és a gyász, és ezekhez a norvég író megtalálta azt a stílust és formát, melyek szinte márvány súlyúvá teszik azzal, hogy ellenállnak az olvasásnak. A stílus mellőzi a melléknevek halmozását és a leírásokat, sok ellenben a cselekvő ige és a látszólag felesleges részlet. A forma a gondolatmenetbe szinte illusztrációkként illesztett jelenetekkel rajzolja meg az apa, a fivér portréját és hármójuk viszonyrendszerét. Ehhez adódnak hozzá a két rész elején az író harmincas évei, amelyeken keresztül kirajzolódik, milyen férfivé vált, de a regény születésének körülményei is; és mindebbe kapcsolódnak bele művészettörténeti-filozófiai epizódok. „Homlokomat két mély barázda szeli át, két orcámon pedig egy-egy mély ránc fut lefelé, sötétséggel telve, és amikor a szemem ilyen meredt és komoly, a szám sarka pedig lefelé konyul, képtelenség nem komornak találni ezt az arcot. Mi éghetett belé?” Ugyan kirajzolódik egy ív a több mint négyszáz oldalon keresztül, a cselekményalkotás vágyát mégis nehéz lenne tetten érni. A történetek, anekdoták pontos sorrendje sok helyütt megállapíthatatlan, másutt pedig direkt retrospektív. Mintha csak azt állítaná Knausgård, hogy az emlékezet asszociatív természete úgyis átírja az életet, meg amúgy is, a szöveg számít, nem a valóság.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Orbán Krisztina, Kulter.hu, 2017. szeptember 13.