A Báró Wenckheim hazatér hasonló helyet foglal el Krasznahorkai László eddigi életművében, mint a Verhovina madarai Bodor Ádáméban. Igaz, Krasznahorkai – Bodorral szemben – az első két meghatározó regénye óta eltelt közel harminc évben is sorra jelentkezett újabb és újabb munkákkal, a Báró Wenckheim hazatér mégis csak visszatérés a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája világához – ahogy a Verhovina madarai a Sinistra körzet és Az érsek látogatása világához –, ha úgy tetszik, összegzése ennek a két műnek. Éppen ezért nem csoda, hogy a Báró Wenckheim hazatér és a Verhovina madarai fogadtatása között is párhuzamokat figyelhetünk meg: miközben a legtöbben elismerően nyilatkoztak ezekről a regényekről, aközben ezekbe az elismerésekbe gyakran vegyült egyfajta hiányérzet: annak számonkérése, hogy a szerző valami (radikálisan) újat mondjon.

Aki ezzel az elvárással veszi kezébe Krasznahorkai új művét, az valószínűleg nagyrészt csalódni fog, ugyanis első olvasatra a regénynek valóban azok a mozzanatai kerülnek az olvasói horizontba, melyek rokonítják, nem pedig eltávolítják a Sátántangótól és Az ellenállás melankóliájától. A helyszínválasztás és a térkezelés ismerős: néhány budapesti és bécsi epizódtól eltekintve egy dél-kelet magyarországi kisváros életébe vezet be minket a szöveg, a történések e körül a (mikro)közösség körül forognak. Ebből a közösségből egy elég jelentős szereplőgárdát vonultat fel a regény, a város- és intézményvezetőktől (polgármester, rendőrkapitány, főszerkesztő, könyvtárigazgató, a helyi motoros banda feje stb.) kezdve a ranglétrán lejjebb helyet foglaló egyéneken át (könyvtáros, turisztikai iroda alkalmazottja, asztalos stb.) egészen a társadalom peremvidékén élőkig (hajléktalanok, árvagyerekek stb.).

Csakúgy, mint a helyszín, ezek a szereplők is ismerősek lehetnek a Sátántangóból és Az ellenállás melankóliájából. (Ahogy a fenti felsorolás is jelzi, nem is annyira egyedi karakterekről, mint inkább szereptípusokról, egy-egy társadalmi szerepkör megtestesítőjéről beszélhetünk, erre utal az is, hogy a regény és a többi szereplő is jóval többször jelöli őket a státuszukkal, mint a vezeték- vagy keresztnevükkel.) Leglátványosabb példája ennek a rokonságnak kétségtelenül a Tanár úr, aki a világtól elvonulva gyártja metafizikával és létfilozófiával sem fukarkodó, ám kissé zavaros elméleteit – éppen úgy, mint a Sátántangóban a doktor úr, vagy Az ellenállás melankóliájában Eszter György. De megemlíthetjük itt az öreg Halics Juniort is, a Sátántangó Halicsának névrokonát, akit egy rövid epizódig enged láttatni a szöveg néhány részeg vasúti karbantartó gyűrűjében. Egyébként az ő esetében akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem névrokonságról van szó, hanem valóban a Sátántangó Halicsát látjuk viszont megöregedve – ne feledjük, Krasznahorkai 1985-ös regényének végén Irimiás a telep lakóit különböző helyekre küldi, hogy megvalósítsa a „nagy, országos pókhálót.” Ez akkor még légből kapott, ködös elképzelésnek tűnik, mellyel tovább hitegetheti ismerőseit; de a Báró Wenckheim felől visszaolvasva, ez is más megvilágításba kerül, az sem kizárt, hogy Krasznahorkai 2016-os regényében ennek az ördögi hálózatnak az eredményét kell látnunk. De akár az is elképzelhető, hogy Halicsék egy kései leszármazottja lép elénk a Báró Wenckheimben – ez esetben a Junior nem gúnyos jelző Halics neve mögött, hanem valóban azt jelöli, hogy ő a fiatalabbik ezen a néven. A három verzió közül azonban talán ez a legrettenetesebb: hiszen a regény azzal együtt, hogy megadja azt, amire a Sátántangóban Halicsék a legjobban vágytak, a gyermekáldást, végérvényesen el is pusztítja azt – a családnak írmagja sem marad.

A helyszín- és a szereplőválasztáshoz hasonlóan a történetvezetés sem tartogat nagy meglepetések azok számára, akik ismerősek Krasznahorkai korai műveiben. Adott egy közösség, mely lassan felemésztené magát, ha egy különös látogató személyében nem villanna fel számára a „megváltás”, a kényszerpályáról való elmozdulás esélye. Ez a látogató Báró Wenckheim Béla, irimiási figura: bár évtizedeket töltött Argentínában, a közösség saját hősének tekinti, hiszen a gyerekkorát a kisvárosban töltötte, nem is lehet hát más célja a visszatéréssel, mint hogy szülőhelyét felvirágoztassa. Ami viszont groteszk módon eltávolítja Irimiástól, az a naivitása, az, hogy egyáltalán nem sejti, mit várnak tőle – a Sátántangó hamis prófétája ezzel pontosan tisztában van, éppen ezt használja ki. Ráadásul az első regény megváltóvárását, a látogatóba helyezett reményt itt az is lefokozza, hogy ez teljesen anyagi természetű: a város lakói pénzt várnak a bárótól. A Sátántangóban Irimiás érkezésének a hírére pont a pénz veszíti el jelentőségét: Futaki, aki éppen Schmidttel és Kránerrel osztozkodik egy kisebb összeg felett, lemond a részéről, és a kocsmába siet, hogy ott várja meg a neves látogatót. Mindez arról árulkodik, hogy ő – és a telepről többen is – egészen másfajta megváltásban reménykedik, mint a Báró Wenckheim kisvárosának lakói, akik talán éppen ezzel, illúzióvesztett állapotukkal szolgálnak rá a pusztulásra.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hlavacska András, Ambroozia.hu, 2017. szeptember 13.  (2017/3)